A bíróság tanúként hallgatott meg engem 2021 februárjában, a Lukács Antal udvarhelyi kórházigazgató vs. UH.ro perben, amit aztán az UH megnyert.

A beszélgetés egyik pontján a következő párbeszéd zajlott (a magyar fordítás a román verzió alatt):

Bírónő: Aţi avut şi alte surse în afară de cele pe care le-aţi indicat?
Ufó: Da, am avut surse şi din interiorul spitalului, care mi-au confirmat anumite lucruri, dar nu pot să vi le spun pe nume. Pot să vă spun mai multe dacă mergem între patru ochi şi vorbim, dar …
Bírónő: Nu putem merge între patru ochi.
Ufó: Atunci îmi pare rău dar trebuie să-mi protejez sursele, şi domnul director este cunoscut, este notoriu că e răzbunător. Nu pot să-mi permit să vă spun numele surselor din cadrul spitalului, şi nici măcar funcţiile lor.
Bírónő: V-am atras atenţia la început, că aveţi obligaţia să spuneţi adevărul, şi consecinţele penale ale unei mărturii mincinoase. Asta înseamnă că trebuie să spuneţi tot adevărul pe care-l ştiţi.
Ufó: Eu din câte ştiu am obligaţia să-mi protejez sursele. Iertaţi-mă, dar …
Bírónő: (cuvant neînţeles) sunteţi …, aveţi vreo scutire legală de la obligaţia de a spune adevărul?
Ufó: Eu cred că există lege care spune că am obligaţia să-mi protejez sursele. Mai bine mor decât să-mi spun sursele în faţa avocatului inamic, care …
Bírónő: Riscaţi o condamnare penală, decât să spuneţi adevărul?
Ufó: Da. Nu să spun adevărul, să-mi dezvălui sursele.
Bírónő: V-am întrebat direct, care sunt sursele dumneavoastră, şi aţi zis că refuzaţi să răspundeţi.
Ufó: (suspin)
Bírónő: Nu v-am întrebat direct?
Ufó: Nu mă înţelegeţi greşit, am obligaţia să-mi protejez sursele. Serios. Domnul director vânează acei oameni care din interiorul spitalului mai scot câte o informaţie. Şi doamna avocat a domnului director, data trecută când ne-am întâlnit, numai asta vroia să ştie: Cine? Cine? Cine? Cine? Cine? Nu-mi permit … deci oamenii ăia îşi riscă jobul, îşi riscă viaţa. Eu nu-mi permit să-i menţionez …
Bírónő: Eu zic să nu exagerăm şi să nu dramatizăm. Vă rog.
Ufó: Eu am obligaţia … Serios: mai bine merg la închisoare decât să-mi dezvălui sursele şi să-i pun în … risc.
Bírónő: (începe consemnarea)

Magyarul:

Bírónő: Voltak más forrásai is az említetteken kívül?
Ufó: Igen, voltak forrásaim a kórházon belül is, akik megerősítettek bizonyos dolgokat, de nem mondhatom meg a nevüket. Többet tudok mondani, ha kimegyünk négyszemközt beszélgetni, de…
Bírónő: Négyszemközt nem mehetünk.
Ufó: Akkor sajnálom, de meg kell védenem a forrásaimat, és az igazgató úr köztudottan bosszúálló. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megmondjam a kórházon belüli források nevét, de még a funkciójukat sem.
Bírónő: Már az elején felhívtam a figyelmét arra, hogy kötelessége igazat mondani, és hogy a hamis tanúzás büntetőjogi következményekkel jár. Ez azt jelenti, hogy a teljes igazságot kell elmondania, amit tud.
Ufó: Amennyire én tudom, kötelességem megvédeni a forrásaimat. Bocsásson meg, de…
Bírónő: (érthetetlen szó) Önnek.., van valamilyen jogi felmentése az igazmondási kötelezettség alól?
Ufó: Azt hiszem, van egy törvény, amely kimondja, hogy kötelességem megvédeni a forrásaimat. Inkább meghalok, minthogy elmondjam a forrásaimat az ellenfél ügyvédje előtt, aki…
Bírónő: Inkább kockáztatja a büntetőjogi ítéletet, minthogy elmondja az igazat?
Ufó: Igen. Nem hogy az igazat mondjam, hanem hogy felfedjem a forrásaimat.
Bírónő: Direkt megkérdeztem, hogy mik a forrásai, és azt mondta, hogy nem hajlandó válaszolni.
Ufó: (sóhaj)
Bírónő: Nem kérdeztem meg direkt?
Ufó: Ne értsen félre, kötelességem megvédeni a forrásaimat. Komolyan. Az igazgató úr vadássza azokat az embereket a kórházon belül, akik információkat adnak ki. És az igazgató úr ügyvédnője, amikor legutóbb találkoztunk, csak ennyit akart tudni: Ki? Ki? Ki? Ki? Ki? Nem engedhetem meg magamnak… tehát ezek az emberek a munkahelyüket, az életüket kockáztatják. Nem engedhetem meg magamnak, hogy megemlítsem őket…
Bírónő: Én azt mondom, ne reagáljuk túl és ne dramatizáljunk. Kérem!
Ufó: Kötelességem… Komolyan: inkább megyek börtönbe, minthogy felfedjem a forrásaimat, és kitegyem őket… kockázatnak.
Bírónő: (elkezdi a lejegyzést)

Fordítás: DeepL (nagyon jó fordító, szívből ajánlom).

A vallatás roppant kellemetlen volt.

A bírónő már kezdettől fogva ellenségesen viselkedett, és játszotta a nagy kutya – kis kutya játékot. Úgy viselkedett velem, mint egy kapcával. Mire a beszélgetésnek erre a részére értünk, már úgy össze voltam törve, hogy a szavak sem jutottak rendesen eszembe.

Mikor elkezdett zsarolni a büntetőjogi ítélettel, és csapdákat állított fel, hazugság kategóriába sorolva a források védelmét, erősen igazságtalannak éreztem ezt az egész román igazságszolgáltatást. Kellett figyelnem, hogy ne törjek ki, és ne mondjam meg az övéhez hasonló stílusban, hogy fingja nincs a szakmánk működéséről és annak jogi hátteréről.

Az ügyvédnőnk felkészített, hogy semmi pénzért ne pofázzak vissza, és kontrolláljam az érzéseimet. De azért benne is dúlt a harc, fél szemmel láttam, hogy pár centit emelkedik meg a székében, hogy szóljon közbe és védjen meg, aztán visszaül, aztán megint megemelkedik picit, megint visszaül.

Utólag bevallotta, többször is közel volt, hogy közbelépjen, de visszafogta magát, mert tudta, hogy nem segít az ügyünkön, ha közbeszólásával felbosszantja az egyébként is nagyon ellenséges bírónőt. S közben bízott benne, hogy valahogy kibírom ezt a támadást.

A forrásvédelem törvényessége

Miért éreztem igazságtalannak a bírónő hozzáállását? Mert a törvények megengedik nekünk újságíróknak, hogy megvédjük a forrásainkat, és ő ezt, főleg, ha ilyen ügyei vannak, kellene, hogy tudja. Vagy ha nem tudja, akkor óvatosabban kellene, hogy bánjon ezzel a kérdéssel, nem ennyire magabiztosan és keménykezűen.

Őszintén, a vallatás pillanatában én sem tudtam volna megmondani, hogy hányas törvény hányas cikkelye garantálja, hogy megvédhetem a forrásaimat. De aztán elkezdtem utánanézni. Az ügyvédnőnktől kaptam egy jó könyvet, Sorin Alexandru Vernea: Dreptul comunicării. Nagyon szépen összeszedi egy csokorba az adott témájú törvényeket. A források védelménél a következő törvényeket sorolja fel:

8/1996

504/2002

Ezek hazai, romániai törvények. Nemzetközi szinten az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatára hivatkoznak, amely az európai egyezmény 10. cikkelyére hivatkozva szavatolja az újságírók forrásának a védelmét.

És végül van az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (2000) 7 sz. Ajánlása.
Amit az említett könyv szerzője a soft-law kategóriába sorol, de ebben van a legszebben leírva, hogy miért és hogyan kellene megvalósítani a források védelmének jogi hátterét.

Romániában ez a terület is, mint szinte minden más, tele van joghézagokkal. A 8/1996-os törvény a szerkesztőre és producerre vonatkozik, akik a szerző kérésére megőrizhetik a forrás titkosságát. De nem mondja ki tisztán, hogy az újságíró is megőrizheti a forrás titkosságát, ha a forrás kéri.

Az 504/2002-es törvény, amelyik nagyon szépen leírja, hogy az újságíró megőrizheti a forrásai titkosságát, és hogy a bíróság csak milyen esetekben kötelezheti őt a titok felfedésére, az audiovizuális törvény, és nem alkalmazható az online és a nyomtatott sajtóra, írja a fentebb említett könyv szerzője.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága és az Európa Tanács ezeket a dolgokat sokkal tisztábban látja és fogalmazza meg, de az rajtunk sokat nem segít, ha a mi jogrendszerünkbe ez nincs beépítve, és a kisvárosi bírók ezzel nincsenek tisztában.

Bosszúálló vezetők kihasználják a bíróságot

Egy környékünkbeli intézményvezető, akit egy anyagomban megemlítettem, tavaly megkérdezte, hogy ki volt a forrásom, aki őt nem túl szép kontextusban említette. Mondtam, hogy nem mondhatom el. Hát beperelhet, s megtudja, mondta lazán. Mert ő már perelt be egy udvarhelyi újságírót, és abból a bíró kiszedte a forrás nevét, és végül az illetőt, azaz a forrást ő számonkérte és jól megríkatta. Mondtam neki, nyugodtan pereljen, lássuk, belőlem ki tudja-e szedni a forrásom.

Nagyon aggasztó, hogy gyakorlattá vált ez, hogy bosszúvágyó emberek a bíróságot használják az újságírók ellen. Kizsaroltatják az újságírók forrásait, majd hatalmukkal visszaélve bosszút állnak rajtuk. És szomorúnak találom, hogy ebben a bíróság partner.

Írtam a bíróságnak, hogy miről fog szólni ez az anyag, és átküldtem a beszélgetést a bírónővel. Lehetőséget adtam nekik, hogy megvédhessék magukat, kifejthessék a véleményüket. Elmondhassák az érveiket, miért van szükség az újságírók ilyen szintű megfélemlítésére, fenyegetésére bűnügyi perrel, mi ennek a célja. Megírtam nekik, hogy aggasztó ez a jelenség, hogy az udvarhelyi bíróságot erre használják a bosszúvágyó intézményvezetők. Felajánlottam nekik, hogy ha személyesen szeretnének találkozni egy beszélgetésre, akkor szívesen állok a rendelkezésükre. Levelemet legalább hatszor megnyitották, de nem válaszoltak rá, és a személyes találkozó lehetőségével sem éltek.

Miért fontos nekünk, újságíróknak, hogy megvédjük a forrásainkat?

Mert hiteles információ nélkül nincs hiteles újságírás. De hiteles forrás nélkül nincs hiteles információ. És a leghitelesebb források legtöbbször azok az emberek, akik a történések tövéről szállítják az információkat. Akik napi szinten találkoznak a témával. Abban az intézményben dolgoznak, vagy valakijük révén kapcsolatban állnak azzal az intézménnyel, amelyikből adatokat szeretnénk. Vagy üzleti okokból kiszolgáltatottjai, esetleg áldozatai annak az intézménynek.

Ezek az emberek ki vannak téve az intézményvezetők kényének-kedvének. Főleg egy ilyen nemes, bosszúállásra épített erdélyi magyar környezetben, ahol mindenki fél mindenkitől, még a saját árnyékától is. Mert ha kiderül rólad, hogy szóba álltál egy oknyomozó újságíróval, akkor az a minimum, hogy megkeserítik a munkahelyi életed, de ha tehetik, ki is rúgatnak.

Ha olyan szakmában dolgozol, ami eléggé központosított, mint például az egészségügy vagy a tanügy, akkor akár a karrierednek is búcsút inthetsz, mert megfelelő személyek ajánlására sehol nem fognak többé alkalmazni. De a párod vállalkozása is számíthat a különféle szervek látogatására, a közegészségügytől a számvevőszékig, és akár üzleti partnereket is veszíthet megfelelő jóakarók ajánlásának hála.

Ilyen aljas játékokra épül egész erdélyi magyar társadalmunk. Egyre inkább olyan emberek kerülnek pozícióba, akik ebbe a rendszerbe passzolnak, akiknek van gyomruk ezt szolgálni. És az RMDSZ egyeduralomra törése, illetve a Fidesz irányába mutatott szervilizmusa is megerősíti ezt a jelenséget. Vagy tagja vagy a rendszernek, és szolgálod azt, vagy ha picit is kritizálod, akkor ellenségként vagy kezelve, és elkezdenek kicsinálni. Így nem csoda, ha egyre kevesebben vannak olyan bolondul tökösek, hogy búcsút intsenek a karrierüknek vagy a nehezen felépített vállalkozásuknak csak azért, hogy névvel vállalhassák az igazságot.

Ezért mi nagyon komolyan vesszük a források védelmét,

átvállaljuk a felelősséget a hiteles forrásainktól. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy amint napvilágot lát egy információ, amint nyilvánosságra kerül egy-egy ügy, azonnal hadjárat indul, hogy megtalálják a szivárogtatót, és megbosszulják forrásaink őszinteségét vagy igazságigényét.

A mi felelősségünk az, hogy ez ne történhessen meg, vagy legalábbis ne rajtunk keresztül, vagy a mi mulasztásunk miatt történjen meg.

Ez nemcsak, hogy törvényes jogunk, de szakmai kötelességünk is. Minden valamirevaló újságírói etikai kódex foglalkozik ezzel, és kimondja, hogy az újságírónak kötelessége megvédeni a forrásait. Alább egy részlet a Főszerkesztők fórumának etikai irányelveiből, amelyet szerkesztőségünk irányadónak tart.

A források védelme szakmánk legalapjának legalapja, enélkül újságírás és főleg oknyomozó újságírás nincs. Aki kiadja a névtelenséget kérő forrását, az teheti le a tollat, és kereshet más szakmát magának, mert ebben a szakmában már úgyse fogja komolyan venni senki.

Lehet hazudozni névtelenül?

Alapvetően bárki kérhet névtelenséget, de ez nem jelenti azt, hogy bárki hazudozhat a névtelenség védelme alatt, és semmi baja nem esik.

A névtelenség leple alatt kapott információkat sokkal alaposabban ellenőrizzük, mint a névvel felvállalt információkat vagy véleményeket. És ha kiderül, hogy egy forrás szándékosan hazudott, félrevezetett, vagy személyes bosszúból megpróbált átverni a névtelenség leple alatt, hát, annak a forrásnak a védelméért biztos, hogy nem fogunk büntetőpert vállalni. És következő alkalommal a névtelenséget sem biztosítjuk neki.

Ahogy el fogok gondolkodni azon is, hogy ezeknek a kórházi alkalmazottaknak a következő megkeresésre is hogyan reagálok. Mert amíg engem a bírónő bűnügyi dossziéval fenyegetett, mert nem adom ki a nevüket, addig ők a kórházigazgató kérésére leveleket írtak, hogy az igazgató milyen fasza csávó, és hogy a kórházban mennyire rendben van minden. Leveleket, melyeket az igazgató azért kért, hogy benyújtsa őket a bíróságon bizonyítékként ellenünk.

Így adódott, hogy azok a kórházi alkalmazottak, akik pár hónappal azelőtt könyörögtek, hogy írjam meg a gondokat, mert ha nem, az egész kórház megszívja az igazgató hozzáállása miatt, később leveleikkel tanúskodtak ellenem a bíróságon, és még a saját Facebook-oldalukon is lelkesen megosztották ezeket a leveleket, önszántukból. Ezek után még én védjem a névtelenségüket, büntetőpert reszkírozva, aminek a vége börtönbüntetés és pénzbírság lehet.

Ok, megtettem, mert az ígéretem kötelezett, és mert az információik igaznak bizonyultak. De azért megjegyzem, a következő névtelenség-igényekre való tekintettel, hogy a névtelenség biztosításáért cserébe nem kérek hátbaszúrást.

Ezeket azért írtam le, hogy ne higgye senki azt, hogy bármit megtehet a névtelenség leple alatt. Főként azt nem, hogy hazudhat. De ezen kívül minden marad a régi:

A névtelenséghez való jog a továbbiakban is minden jóhiszemű és valós információt adó forrásunknak kijár. És ha kell, bármi áron, akár börtönbüntetés árán is megvédjük forrásaink névtelenségét. Köszönjük az információkat minden volt és jövendő forrásunknak!

Itt írtuk le, hogyan lehet velünk kapcsolatba lépni biztonságos csatornákon.

The post Felpaprikázódott bírónő próbálta kizsarolni a forrásaink nevét appeared first on Átlátszó Erdély.

1. fejezet: A névtelenség nem jó, de hasznos

Mi, újságírók nem túlságosan szeretjük a névtelen forrásokat. Hogy miért? Azért, mert nekünk kell vállalnunk a felelősséget azért, amit ők elmondanak nekünk. És sokkal alaposabban kell ellenőriznünk azt, amit mondanak, nehogy a névtelenség leple alatt megvezessenek minket és az olvasóinkat.

Miért megyünk mégis bele abba, hogy valaki névtelenül adjon nekünk információt? Egyrészt azért, mert inkább írunk igazat név nélkül, mintsem kegyes hazugságokat, névvel vállalva. És azért, mert emberek vagyunk mi is, és meg tudjuk érteni, hogy valaki fél, főként ha úgy érezzük, hogy félelme jogos.

Sok ilyen eset van, főleg itt Erdélyben, a bosszúállás fellegvárában.

Ahol, ha kiderül rólad, hogy elmondtad az igazságot, számíthatsz arra, hogy kicsinálnak. Hogy elveszted a munkahelyed, hogy ellenőrzés ellenőrzés után érkezik majd a cégedhez, hogy elkezd zaklatni a rendőr, a polgármester, vagy a falu verőlegénye, kezd nem köszönni a szomszéd vagy kitagad a rokonság.

Durvább esetben a családod is hasonló sorsra jut, a párod, a szüleid, a gyerekeid vagy a barátaid is hasonló jeleket tapasztalnak. Miattad. Hibáztatnak is ezért, és kérik, hogy a kedvükért hallgass, fogd már be a szád. Kit szeretsz jobban, a családod, vagy az igazságot? Zsarolás és zsaroltatás, ez a hatalmon lévő embereknél gyakoribb, mint a zoknicsere. Ezek az emberek tudják, hogy ha elég nagy nyomást helyeznek a környezetedre, előbb-utóbb a szeretteid el fognak hallgattatni téged.

Az igazság vagy az őszinte vélemény kimondásánál nagyobb bűn vidékünkön nem létezik.

Ha vered az asszonyt, ha mérget öntesz a folyóba, ha nem fizeted ki az alkalmazottaidat évekig, ha hazudsz és csalsz folyton, ha drogot árulsz kiskorúaknak, ha népedet elárulod és eladod a saját anyagi jólétedért, ha kínozod a diákjaidat, ha bármit teszel, ami ember-, természet- és Istenellenes, az mind-mind bocsánatos bűn nálunkfelé.

De ha kimondod az igazat, az már nem. Azért már kiűznek a paradicsomból: folyamatosan sandán néznek, ujjal mutogatnak rád, kiközösítenek.

Nem mindenki elég erős ahhoz, hogy elviselje a meghurcoltatást, és nem mindenkitől várhatjuk el, hogy kamikaze igazságharcos legyen. Ezért vannak olyan esetek, amikor mi, újságírók elfogadjuk, hogy valaki névtelenül nyilatkozzon, vagy névtelenül adjon nekünk információt.

2. fejezet: A bosszúállás és a zsarolás győz(ne)

Nagyon gyakran előfordul, hogy egy adott intézmény vezetőjéről egyik alkalmazottja információkat juttat el hozzánk, de megkér, nehogy az istenért eláruljuk, honnan jönnek az információk, mert az illető bosszúálló. Ez már meg sem lep, valamiért nálunkfelé a hatalomnak velejárója a bosszúállás. Gondolom, hogy másfelé is, de nálunk nagyon.

Nagyon erős moralitású ember kell legyen a talpán az, aki hatalmat kap, és továbbra is a kegyelmesség és bölcsesség útján jár, nem pedig a bosszúállás eszközével intézi kínosabb ügyeit. Mert azért nem mindenki lép át a bosszúállók táborába a hatalom első szagára. De a legtöbben igen.

Idén több ilyen esettel volt dolgom. Elmesélek röviden kettőt.

Például névtelenséget kérő alkalmazottak jelezték, hogy az udvarhelyi kórház egyáltalán nincs felkészülve a koronavírusra, és kértek, hogy a kórház és a város érdekében írjak erről. Amint az az anyag megjelent, a hatóságok részéről többen is elkezdtek támadni azért, hogy névtelen forrásoknak hitelt adok. És hogy nem is igaz, amit leírtam. Sőt, szívattak, hogy bizonyára takarítónők, vagy hozzá nem értő, a betegségtől betojt asszisztensek adták az információkat. A támadások szép része a kórházat alárendeltségében tudó polgármesteri hivatal irányából érkezett, a városháza sajtósa Facebookon nyilvánosan is nekem esett.

Aztán egyszer csak a polgármesteri hivatal rájött, kivizsgálásaik nyomán, hogy a kórházi forrásaimnak igaza volt, s tényleg bajok vannak. A névtelen források megbízhatónak bizonyultak hirtelen. Egy későbbi cikkünkben ennek hangot is adott a hivatal válságstábja, akinek a tagjai szintén kérték, hogy csoportként nyilatkozhassanak, ne egyénileg megnevesítve. Mert senki nem akarta kitenni magát a felesleges támadásoknak, személyeskedésnek. Ezt meg is értettem, és kérésüknek eleget tettem.

Erre a kórházigazgató kelt ki a névtelenség ellen. Ügyvédje felhívatott Vásárhelyre beszélgetésre, és a beszélgetésben hosszasan faggatott, hogy kik lehettek a nyilatkozók. Provokált, hátha elmondok legalább egyet.

Mert a kórházigazgató nem bosszúálló, csak szeretné tudni, hogy ki mit mondott róla.

Aha. Persze. És nem bosszúálló, de beperelte az uh.ro-t, amiért ott leírtuk, hogy a válságstáb tagjai mit állítanak róla. És nem bosszúálló, de a kórházban elkezdte vadászni, hogy vajon ki nyilatkozhatott a sajtónak. Jaj, de nem bosszút akart állni rajtuk, ó nem, ejsze csak azért próbálta felkutatni őket, mert húsvéti ajándékot akart adni nekik.

Közben a kórházigazgatóhoz közel álló orvosok elkezdtek más oldalról támadni, és szintén a névtelenül nyilatkozókat próbálták lejáratni. Mert bezzeg ők, ők vállalják a nevüket. Akkor a másik miért nem vállalja? Hát vajon miért?

Mert talpnyalóként nem kell félned, de kritikusként igen.

Le kell ezt rajzolni? A kommunizmus alatt kinek kellett csendben maradni, meghúzódni és félnie? Annak, aki nyilvános ódákat zengett a diktátorról, vagy annak, aki a Szabad Európát hallgatta? A hatalom mindenkori kiszolgálójának soha nem kell annyira félnie, mint a hatalom kritikusának.

Vagy ott van a másik eset: egy falusi nagyintézmény vezetőjéről csak annyit írok, hogy bosszúálló, és az emberek félnek a férje ellen szólni, mert mindenkinek dolgozik valakije ennél az intézménynél, és nem kívánja senki a zaklatást. Találkozom egy rendezvényen az illetővel, aki mélységesen fel van háborodva, hogy én ezt írtam róla. Mert ő egyáltalán nem bosszúálló.

Hosszasan, több mint egy órát beszélgetünk, aránylag barátságosan, közben kétpercenként felteszi nekem a kérdést: de ki mondta ezt nekem, hogy ő bosszúálló? De ki? Mert neki mindenki letagadta. Mikor ott jártam abban a két faluban, meséli, ők tudják, hogy kikkel találkoztam, felsorolta az emberek nevét is, akikkel akár az utcán, akár otthonukban beszélgettem. Megfigyeltek. És ő mindenkit megkérdett, de senki nem vállalta fel, hogy tőle származott volna ez az információ. Mondjam el, hogy ki volt az!

Jaj, ő nem bosszúálló. Csak szívesen a szemébe nézne annak az embernek.

Szinte be is perelt engem, meséli. Nem azért, mert velem lett volna baja, hanem csak azért, mert a bíróságon ki kellett volna adnom a forrásom nevét. Hát, a bíróságon sem adtam volna ki, nyugtatom meg. De, kiadtam volna, mondja, mert neki már volt egy ilyen esete, amikor beperelt egy újságírót, és az kiadta forrásának a nevét a bíróságon. És akkor ő el tudott beszélgetni az illetővel, aki végül sírva, könyörögve kért bocsánatot.

De ő nem bosszúálló. Csak mondjam már el, végre, hogy ki mondta ezt róla.

3. fejezet: Megvédjük a névtelen forrásainkat

Az említett intézményvezetőnek nem mondtam el, hogy ki mondta ezt róla. Egy újságírónak meg kell védenie a forrásait. Még a bíróságon is. Még a saját élete árán is. És főleg meg kell védenie akkor, amikor saját szemével láthatja, hogy a nevet követelő tényleg bosszúálló.

Ugyanúgy meg kell védenünk egy bosszúállásnak kitett forrást, mint mondjuk egy erőszak áldozatát. Ilyen megközelítésben a bosszúálló intézményvezető az agresszor, és a névtelen forrásunk az áldozat. És nekünk felelősségünk, hogy megelőzzük az agressziót, távol tartsuk az agresszort az áldozattól, titoktartásunkkal megvédjük ez utóbbit.

Ezt általában a hatalomgyakorlók értik, s ekkor engedik ránk a talpnyalóikat. Ekkor következik az, hogy talpnyalók tömege követeli, hogy a névtelen forrásunk nevét adjuk ki. Mert ha nem, akkor hiteltelenek vagyunk, és az anyagunk még hiteltelenebb. Van olyan orvos, aki képes egyetlen nap alatt húsz kommentet biggyeszteni egyetlen anyaghoz, s a felesége még ugyanannyit, arról, hogy ő orvos és vállalja a nevét, s én hiteltelen vagyok, mert nem mondom meg, kitől származnak az információim. És a forrásom is hiteltelen, mert nem vállalja a nevét.

S ettől a zsarolástól mi, újságírók, meg kellene, hogy rémüljünk, hogy elveszítjük a hitelünket, és ki kellene, hogy adjuk a forrásaink nevét. Ez a csel nem fog beválni, nálunk legalábbis nem. Biztos, hogy van a világon újságíró, aki bedől ennek a cselnek, de azok nem mi vagyunk.

Kedves zsaroló talpnyalók, intézményvezetők és ügyvédek, a dolog pontosan fordítva áll: az újságíró akkor fogja elveszíteni hitelét, ha kiadja a forrásait. Ez árulásnak számítana. És mi nem vagyunk árulók.

4. fejezet: A talpnyalói bátorság aljas művészete

Nem nagy kunszt és nem nagy dicsőség a rendszer kiszolgálójaként támadni a rendszer bírálóit. Nem kell túl nagy merészség hozzá. Mégis ennek a műfajnak sok művelője akad. Persze, kell azért egy kis bőr a pofán, hogy kiállj a talapzatra te, a rendszer talpnyalója, és hirdesd, hogy íme, milyen bátor vagy, hogy adod a neved, és bezzeg a rendszer üldözöttjei is kellene, hogy adják a nevüket, mint te, a bátor.

Szerintem ez egy ócska manipuláció. Abból indul ki, hogy két bátorságot párhuzamba állít, miközben nem állítja párhuzamba a két tett jutalmát. Mert a rendszer kiszolgálója jutalmazást vagy legalább egy simogatást kap ezért a látszatban bátor, valójában aljas tettéért, míg a rendszer bírálója megtorlást kapna a valóban bátor, de legtöbbször felesleges, önfeláldozó tettéért.

Neked házat adott az igazgató, jó nagy fizetést, az osztályodon jó ellátást, és kiállsz piszkálni a másikat, amelyik szegény nem a rendszer kegyeltje, és folyton nélkülözésben és megszorításokban van része.

Minden rendszernek vannak talpnyalói. És vannak kritikusai is.

Ez törvényszerűség, ettől szép a világunk. A kritikusokból gyakrabban lesznek hősök, de életükben nem sok szobrot kapnak. A rendszer kiszolgálói általában már életükben nagyobb szakemberekké, nagyobb művészekké vagy sztárokká válnak, mert élvezik a hatalom támogatását, kapcsolatilag is és anyagilag is. De az ellenzékieknek, az ellenállóknak, a mindenkori Robin Hoodoknak van egy olyan patinájuk, amelynek külön rajongótábora volt mindig a történelem során.

Hogy a dologban legyen csavar is, a hatalom közeli talpnyalói is gyakran pózolnak forradalmár képében. Mert ha nem, nem tudnák felvenni a népszerűségi versenyt az igazi ellenállókkal.

És hogy legyen még egy csavar a dologban, azt is megfigyelhetjük, hogy ha változik a rendszer, például diktatúrából demokrácia lesz, mint azt megélhettük, legtöbbször a hatalmon ugyanazok az emberek maradnak. A talpnyalók talpnyalók maradnak az új rendszerben is, nem mennek át ellenzékbe. És az ellenzékben is ugyanazok az emberek maradnak.

Ha véletlenül az örökös ellenzékből valaki hatalomra kerül, az ellenállók diadalmámorban azt képzelik, hogy végre változik valami, és most ők lesznek hatalmon. De nem, az új hatalom fejét általában elcsavarja a talpnyalók hada és a rendszer, és az eddigi ellenállók diadalmámorukból vonulhatnak vissza továbbra is ellenzékbe.

5. fejezet: Covidoperáció: a névtelenek lemetszik a névtelenek fejét

A kolozsvári magyar opera főnökségéről nem tudok semmit, hogy mennyire bosszúálló. De hogy az alkalmazottak csak névtelenül hajlandók információkat adni, vagy sokan még névtelenül sem, az általában jelzi, hogy bosszúállásban hol tart egy intézmény vezetősége.

Nem látom át az operában az erőviszonyokat. Nem tudom, mekkora a vezetőség talpnyalóinak, és mekkora az ellenzőinek a tábora. Habár az aláírók számából lehet erre következtetni.

Azt sem tudom, hogy mi a valós covid-helyzet az operában. Nem tudjuk a pontos számokat, és a nyilatkozatokból úgy tűnik, ők sem tudják. Az biztos, hogy kemény gócpont lett, és az is szinte biztos, hogy egy kis odafigyeléssel és a másikra való tekintettel ezt meg lehetett volna akadályozni.

Az alkalmazottak egy része azt állítja, hogy a vezetőség tudott róla, és tovább dolgoztatta őket. A vezetőséget megvédő aláírók a felelősséget megpróbálják átdobni az igazgatóságról az alkalmazottakra. Köztünk maradjon: elég gerinctelenül.

[irp posts=”30509″ name=”Így vált koronavírus-góccá a Kolozsvári Magyar Opera”]

A koronavírus hitkérdés lett, amiben semmi nem logikus már.

A koronafélők és a koronaellenesek szapulják egymást, az érvek röpködnek, a világunk omlik össze. Az átláthatatlanság és fejetlenség maximális, a demokrácia a végét járja. Nehéz eldönteni, hogy tojjunk a betegségre, dolgozzunk, és védjük meg a világunkat a gazdasági összeomlástól, vagy féljünk, és hagyjuk összeomolni a társadalmunk, de mentsük az életünket. Mindkét tábornak nagy és vad a rajongótábora, és mindenki támad vakon. Hogy kinek van igaza, valamikor majd kiderül.

Egy dolgot azonban tisztán érzek: bármelyik táborban vagyunk, el kellene tudnunk fogadni a másik tábor érveit, és nem szabadna senkit erőltetni, hogy az ellenfél szabályai alapján játsszon.

Azt, aki félti az egészségét, nem szabad sok ember között dolgoztatni, és azt, aki dolgozni és élni akar, nem szabad bezárni hónapokra a tömbházlakásba.

Hogy az operában hányan dolgoztak akaratuk ellenére, betegségtől való félelemmel, nem tudom felmérni. Ha egy is dolgozott így, az már sok, és nem szabadna senkit erőltetni erre. Hogy hányan betegedtek meg ezek közül, azt sem tudom felmérni. Ha csak egy is megbetegedett azok közül, akik nem teljesen önszántukból vállalták a rizikót, az már bűntény.

Ugyanakkor nem szeretném ebben az anyagban megkövezni az opera vezetőségét, vagy rábiggyeszteni a covid-tagadó címkét. Ezt tenni legalább akkora bravúr, mint az inkvizíció idején rámondani valakire, aki nekünk nem tetszik, hogy boszorkány. Vagy ugyanolyan nagy bátorság, mint a hatalom talpnyalójaként kiállni egy talapzatra, és azt kérni, hogy a névtelen ellenállók emeljék fel a kezüket.

Jelenleg a covid a hatalom eszköze, kizárólagos jogot szerzett meg hozzá, ezért én úgy érzem, hogy nem lenne most részemről nagy művészet covid-elleneseket, covidtól nem félőket vagy covid-tagadókat vadászni, címkézni. Szóval nem akarom most a covid oldaláról megközelíteni az operában történteket.

Hanem inkább a humor oldaláról, mert az késztetett ennek az anyagnak a megírására.

Miután kiderült, hogy sok a covidos, és lehúzták a függönyt, a vezetőséghez közel álló alkalmazottak paródiába illő nyilatkozásbombázásba kezdtek, amiben megvédik a vezetőséget. És kijelentik, hogy a kultúra mindenek előtt. És kijelentenek még pár dolgot, aminek semmi köze a témához, de nagyon jól szól. Például azt, hogy szenzációhajhász a sajtó. És ripacsok a színészek, és szekus minden igazgató. Jaj, bocsánat, ez utóbbi közhelyeket nem írták bele, kifelejtették.

Hab a tortán: elítélik a névtelenül panaszkodó alkalmazottakat. Amivel nem is lenne baj, csakhogy a névtelenséget elítélő közleményt többek között 21 névtelen aláíró írja alá. Ha lehet aláírásnak nevezni azt, amikor az ember nem írja oda a nevét.

Ehhez kell igazán nagy talpnyalói bátorság: névtelen aláírással számonkérni a névtelen panaszkodók névtelenségét. Igazi hőstett. A 21 névtelen hős nevének emlékét márványtábla fogja őrizni az opera előcsarnokában, melyet minden évben megkoszorúznak a hősök napján.

Nyitókép: Egyed Ufó Zoltán.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Paródia? Nyílt levélben ítélik el a névtelenek a névteleneket appeared first on Átlátszó Erdély.