De kit lőttek le a végén?

Ezt a kérdést tették fel leggyakrabban Cristian Mungiu rendezőnek a múlt hét végén Ditróban, ahova rögtön a bukaresti bemutató után elvitte legújabb, Cannes-t is megjárt filmjét, a R.M.N.-t. Az akció csúcspontja ugyanis, amikor az egyik főszereplő, Matthias Auner a film utolsó másodperceiben elsüti a puskát, amely addig már fenyegetően sok helyen megfordul a személyes és csoportkonfliktusok által sűrűn átszőtt közösségben.

A filmbéli Récfalván egy friss konfliktus kerül előtérbe: Srí Lanka-i pékek érkeznek a munkaerőhiánnyal küzdő pékségbe. Abba a közösségbe, amelynek tagjai a minimálbér itthon vagy elvándorlás dilemmájával küzdenek. 

A jól ismert román-magyar konfliktus folyamatosan, de a háttérben zajlik bevett szilveszteri vagy hokiszurkolói rituálékkal, évszázados folklórral, vegyesházasságok és vegyes nyelvismeretek élő hagyományában. A romákat épp csak említik, a német kultúra épp némán hal ki a faluból, miközben a récfalviak megélhetési, generációs és nemi szerepek állította csapdákban vergődnek.

Ditrón is mindenki tudta, hogy a torockói helyszíneken életre kelő, fiktív Récfalva egyik alapsztorija az, ahogy ők fogadták a Ditrói Pékség vendégmunkásait 2020 elején. Épp ezért fokozott médiaérdeklődéssel és érezhető feszültségben indult a R.M.N. vetítése a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Házban. 

Ott, ahol két éve szintén a kamerák előtt próbálta meg a ditrói közösség kibeszélni a problémát. A Migránsmentes Ditrót akarunk Facebook-csoport idegengyűlölete ott kapott olyan gazdasági nyelvet, amelyen el tudták beszélni a munkaerőhiány vs kizsákmányolás történetet, és el tudtak indulni a megoldáskeresés racionális útjain.

A megértés és akadályai

A ditrói közönség ezúttal a Kit lőtt le Matthias Auner? kérdéssel tudott elindulni, és racionális magyarázatokat keresett a főszereplő tettére. Ebben két nagyon fontos segítséget kapott, amely akadályként is működött az azonnali megértésben. 

Az egyik az, hogy Cristian Mungiu nem állt elő saját megoldással, nem rágta a szájukba, mit gondoljanak a személyes történetről: kit lőtt le Matthias, hogyan láthatta előre a nyolcéves fia az egyik tragédiát, amitől elnémult, miért távolodott el tőle a felesége, miért egyedül a németet, Matthias anyanyelvét mellőzi a szeretője a legintimebb pillanataikban.

A másik a kétnyelvűség volt. A film után az kapta a legnagyobb tapsot, hogy Mungiu elmondta, még a stáblista is szándékosan kétnyelvű, és hogy a románul jól tudó polgármester szándékosan magyarul szólalt fel. Épp azért, mert addig mindenki románul kérdezett, hangsúlyozta Puskás Elemér. 

A közönség értette, hogy mindkettő a helyi és az erdélyi közösség elismerésének jele, és fel is szabadult a nyelvi korlátok alól: akinek kérdése vagy megoldása volt a filmmel kapcsolatban, az szabadon fogalmazta meg.

Míg a film következetes feliratozása mindenkinek segített megérteni a franciául, németül, angolul, románul vagy magyarul elhangzó mondatokat, a vetítés utáni közönségtalálkozó szintén következetes kétnyelvűsége mindenki számára átélhetővé tette, mennyi türelem és koncentráció kell ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassuk és próbáljuk megérteni a másikat.

Amíg a kérdéseket és válaszokat egyenként tolmácsolták, addig nemcsak a nézők és a sajtósok figyelme kalandozott el időnként, hanem néha magáé a tolmácsé is. Egyéni és közös erőfeszítést igényelt, hogy megértsük egymást, és a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a gyakorlatban ez a megértés ugyan ritkán teljes, de mindig érdemes megpróbálni. Ha el is tévedtünk a nyelvek hálójában, mindig segített valaki visszatalálni a célnyelv ösvényére.

Mungiu olyan mankókat is adott, hogy ő valós történetekből szokott fikciós filmeket rendezni, de a konkrétumokkal azt igyekszik megmutatni, ami neki a legfontosabb: milyen világban élünk, és hogyan működünk mi mindannyian, hogyan egyensúlyozunk az ösztöneink, indulataink és azok tanult megrendszabályozása, az empátia, egyéni és közösségi belátásaink, szokásaink között. Miközben a felelősség mindig egyéni, sohasem kollektív, mondta ki a rendező.

A kultúra és a művészet feladata szerinte az, hogy eszközöket adjon ahhoz, hogy próbáljuk megérteni egymást úgy Ditróban, ahogy egész Erdélyben és a világban mindenütt, ahol különbözőként élünk együtt, egymás mellett, mert a lelkünk mélyén nincs etnikumunk. És ezt ugyanúgy hangsúlyozza Cannes-ban, mint Bukarestben, Szöulban vagy Ditróban.

Azért a ditrói történetet választotta kiindulásként,

mondta, mert itt az emberek őszinték, és kimondták azokat a félelmeiket, amelyek minden olyan közösségben megvannak, amelyet érint a ki- és bevándorlás problémája. A legtöbb helyen viszont elhallgatják ezeket, és így nehéz beszélni a legalapvetőbb félelmeinkről, amelyek mozgatnak bennünket.

Ha a másiktól való félelem az idegengyűlölet formájában jelentkezik, akkor egy Mungiu-film az idegengyűlölet rengeteg formáját mutatja be, amelyek mind szerepet kapnak az életünkben: a románok, a magyarok, a romák, a Srí Lanka-iak elleni gyűlöletet. Azt a vendégszeretet és ellenérzést is, amely a francia aktivistát fogadja, aki a háziállatokat is megdézsmáló medvepopulációt jött megszámolni Récfalvára.

A ditrói közönség tagjai a film után valóban megkönnyebbültek. Többen is elmondták, azzal ültek be a vetítésre, hogy utána majd meg kell védeniük magukat, az igazukat, mert két éve a központi sajtó az idegengyűlölet melegágyaként pécézte ki Ditrót. A vetítés után viszont úgy érezték, a film egyaránt hitelesen mutatja be, mit éltek át a falusiak, a pékség korábbi dolgozói, a pékséget irányító vállalkozók, a Srí Lankáról érkező pékek.

A tucatnyi megszólaló közül egyetlen egy gondolta úgy, hogy a rendező némi gúnyt is belevitt a falugyűlés 17 perces jelenetébe, amelyben aktuális és évszázados sérelmek, aktuális és évszázados előítéletek, félelmek, vágyak már-már elviselhetetlenül sűrűsödnek össze.

A Ditrói Pékség tulajdonosai, Köllő Csaba és Katalin egyenesen időutazásként élték meg a filmet, válaszolták a kérdésünkre, hogy mennyire találták hitelesnek a történteket és az ő dilemmáikat bemutató részeket. 

Újraélték az akkori feszültségeket azzal együtt, hogy szerintük csak szájhősködés volt, és ők maguk már túlléptek rajta: a pékség kalácsot és üditőt hozott a vetítésre, és még több vendégmunkást a gyáraiba. Termékeiket már nem bojkottálják a faluban, a pékségben az alkalmazottak húsz százaléka vendégmunkás, a hamarosan induló prézligyárukban pedig a negyven százaléka.

Közönség ≠ közösség

A vendégmunkások viszont továbbra is a közeli Gyergyószentmiklóson laknak, tudtuk meg az egyik távozó nézőtől, aki maga is gyergyói, nem ditrói. Szerinte és Köllőék szerint is azért jött el kevés ditrói a vetítésre, mert szégyellik magukat. A közönségnek mintegy a felét a helyi és környékbeli értelmiség, gyergyószentmiklósi filmes egyetemisták és érdeklődők, vagy épp hazalátogató elszármazottak tették ki.

Mindössze négyen-öten tették fel a kezüket, amikor a vetítés után Mungiu arra volt kíváncsi, a nézők közül hányan vettek részt a két éve ugyanitt tartott falugyűlésen. Valószínűleg emiatt is indult könnyebben a beszélgetés, és a megkönnyebbült köszönetnyilvánítás után a megszólalók többsége inkább azt igyekezett értelmezni, hogy kit lőtt meg Matthias, és kikkel nézett utána szembe.

Vagy ha ezt nem lehet eldönteni, akkor azt szétszálazni, milyen egyéni, családi és közösségi válságok halmozódtak Matthias-ra, hogy puskával indult bűnbakot keresni. A pszichológus számára egyszerű a képlet, mondta a közönségben helyet foglaló pszichológus. Igen, de mi belülről éljük meg a helyzeteket, amelyekben döntenünk kell, és azok egyáltalán nem egyszerűek, válaszolta a rendező, aki fontosabbnak tartotta, hogy minden nézőpont és érvelés elhangozhasson, és a hízelgés és elhallgatás helyett megtörténhessen az, amit a pszichológus említett: a kibeszélés terapeutikus hatása.

Így aztán volt, aki szerint Matthias-ra az ütött vissza, hogy elveszítette a harmóniát a természettel, és volt, aki a migráció és multietnikus környezet kiváltotta globális és helyi konfliktusok forrását ironikusan a medvékben jelölte meg. 

Olyan is volt, aki seperc alatt felvázolta: a traumatizált Matthias azért nyúl az erőszak valamelyik formájához, mert a nyelvek és konfliktusok kavalkádjában neki tulajdonképpen nincs nyelve, amelyen meg tudná fogalmazni a problémákat, amelyek között folyamatosan őrlődik.

Ezzel hatékony kerülőúton indultak el a ditrói közönség tagjai, hogy szembenézzenek magukkal és a közösséggel. Ditró még nem igazán dolgozta fel a bő két éve történteket, emiatt is ült be kissé nehéz szívvel a filmre, vallotta be a polgármester. De mindenképp nyugodtabb lélekkel távozik, mondta Puskás Elemér.

Őt szintén kerülőúton, a megjelent választóin keresztül kérte meg Cristian Mungiu, hogy szervezzen még vetítéseket és utána beszélgetéseket a faluban. Ezekre, ha hívják, ő máskor is szívesen eljön, ígérte a rendező.

A stáb Ditró után Kolozsváron és Marosvásárhelyen, azaz olyan helyeken mutatta be a filmet, ahol magyar és román közösségek élnek együtt, épp mint a fiktív Récfalván. Míg a nagyvárosi bemutatókra a helyi kulturális elit sereglett, amelynek tagjai számára nem okoz mindennapi gondot az interetnikus együttélés, most szombaton, június 11-én olyan közönség látja majd a filmet és beszélget a stáb tagjaival, akik számára mindennapos az ebből adódó konfliktus: a pataréti romák.

A Radio Pata egyenesen Patarétre viszi el a filmet és a stábot, ahova meghívták a zsuki kenyérgyárban dolgozó, több mint 300 Srí Lanka-i péket, és várják azt az ötven Srí Lanka-i vendégmunkást is, akik kolozsvári építkezéseken dolgoznak.

The post A R.M.N. film után a kétnyelvűség kapta a legnagyobb tapsot Ditróban appeared first on Átlátszó Erdély.

The post Műemlék-mentés vagy ingatlanpanama? Indul az Átlátszó Erdély-podcast appeared first on Átlátszó Erdély.