Meglepődve vettük észre december végén, hogy 2020-ban annyira szétszedett a járványhangulat, hogy nem foglaltuk össze, miről írtunk abban az évben. Mintha a most letudott 2021 valójában 2020 márciusában kezdődött volna, az első lezárás hozta járványijedtséggel. Mintha nem két éve, hanem egy másik korszakban tört volna ki 2020 első botránya, a klasszikus kizsákmányolás kontextusában felszínre törő rasszizmus Gyergyóditróban.

Szöveges és videóriportot is készítettünk a falugyűlésről, ahol a ditróiak megpróbáltak szembenézni a Srí Lankáról érkezett pékekre adott saját reakciójukkal és elsimítani a konfliktusukat a béreket vendégmunkások alkalmazásával is alacsonyan tartó Ditrói Pékséggel. Társadalomtudósok pedig azt magyarázták el, hogyan táplálja a román állam intézményrendszere, illetve a román és magyar politikai és médiaimpulzusok az erdélyi magyarok idegenellenességét.

Az egész elmúlt harminc évünket pedig a Salat Leventével készített, két részben közölt nagyinterjúnk segít megérteni: miért nem ellentmondás az, hogy soha nem volt ennyire jó az erdélyi magyaroknak, és soha nem volt ennyire kilátástalan a közös jövőnk, illetve mihez kedjünk azokkal az autonómiarészletekkel, amelyekben jelenleg élünk.

Majd jött a világjárvány,

és az új típusú koronavírus felforgatta a legtöbbünk életét. A szerencsésebbek online sulival súlyosbított homeoffice-ba vonultak, a kevésbé szerencsések elveszítették az állásukat a két hónapos teljes lezárás alatt. Akkor úgy tűnt, gazdaságilag szenvedjük meg leginkább a járványt: míg a vírus (visszatekintve) nagyon keveseket érintett, a lezárás mindenkit.

A hírportálok nézettsége az egekbe ugrott, a bevételük bezuhant. Az Átlátszó Erdély nem produkált ilyen kilengéseket. Az akkori érdeklődéshez képes keveset írtunk a pandémiáról, és akkor is inkább fogódzókat próbáltunk nyújtani:

• tudományosat a vírus működésének megértéséhez;
• szociológiait ahhoz, miért ne kenjük a járványt és a félelmeinket a hazatérő romániai vendégmunkásokra, akik járványtól függetlenül is kiszolgáltatottak;
• szakembereket és vállalakozókat kérdeztünk arról, mi történik a gazdaságban, míg mi otthon ülünk,
• tanárok mondták el, hogyan találták ki az oktatás online formáit, miközben a nyakukba zúdult a rendszer összes krónikus betegsége;
• pszichológust kérdeztünk arról, miért merülünk és borulunk ki, csendben vagy hangosan, miközben összezárva a szeretteinkkel és a bizonytalanságainkkal alig bírunk dolgozni;
• minisorozatot közöltünk arról, miért terjednek az álhírek legalább olyan jól, mint a vírus;
• Ufó történeteket és képeket hozott az udvarhelyi covid-kórházból;
• és persze rögtön kiderült néhány székelyföldi koronamutyi és oktalan fenyegetés. A legnagyobb mutyi gyanúsítottját, az udvarhelyi kórházigazgatót is 2020-ban tartóztatták le, de csak a 2021 tavaszi vádemelésből derült ki részletesen, hogy egy brassói céggel mekkorát szakított a járványvédekezési beszerzésekből.

Magát a betegséget szerkesztőségileg mindenképp, országos szinten relatíve megúsztuk 2020-ban. Tavalyelőtt a munkanélküliek száma lőtt ki, tavaly az infláció, év végére az energiaárak és a koronavírus áldozatainak száma.

Ezek az azonnal mérhető és érezhető károk, amelyeket a járvány okozott. Az még nem mérhető, mit okozott az, hogy a tanulók egy évre kiestek az iskolából. De garantáltan káros, hogy nagyon sokan az oktatástól is elestek egy időre, csak mert nem tudtak az internetre csatlakozni.

A járvány a társadalom szövetét, az emberi viszonyainkat 2021-ben pusztította igazán.

És ez nem volt szükségszerű: 2020 tavaszán számtalan formában és helyen nyilvánult meg a szolidaritás, a segíteni akarás, az együttműködés. 2021 elején, a második és harmadik hullámban, amikor bárki számára elérhetővé váltak az oltások, a lakosság kétharmada akarta beoltatni magát, vagy lett volna meggyőzhető, hogy oltassa be magát. Egyik trendre sem építettünk semmit, sőt: az oltás vált az év legmegosztóbb témájává.

Az év végére oltással negyven, átfertőződéssel együtt pedig a romániai lakosság 70 százaléka szerzett valamilyen immunitást egy londoni kutatóintézet becslése szerint. A koronavírusos áldozatok fele azonban az elmúlt nyolc hónapban hunyt el. Azóta, hogy bármelyik oltás széles körben elérhető.

A közel harmincezer ember egy része megmenthető lett volna. A kórházba került több mint százezer ember zöme könnyebben esett volna át a betegségen, ha be lett volna oltva. Az egészségügyi személyzet nem lenne ennyire kiégve. Az oltásokról folytatott családi vitákat és a 2020-as áldozatvállalásainkat most nem éreznénk hiábavalónak. Ezek mellett nehéz szó ‒ vagy legalábbis lelkifurdalás ‒ nélkül elmenni.

[irp posts=”33993″ name=”Magunkat vádolom”]

Ha a tájékozódásból és a tájékoztatásból mindannyian jobban kivettük volna a részünket a kormányzattal az élen, akkor az oltás beadatása, illetve elutasítása nem vált volna ennyire görcsös identitáskérdéssé. „Hogy egy válságban kinek milyen információ, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk” ‒ osztjuk mi is Geambașu Réka szociológus véleményét.

2020 második felétől igyekeztünk mi is másra fókuszálni, főként a választásokra.

A száz éves évfordulón történészekkel néztük meg, hogyan élhették át és túl Trianont az akkori erdélyi magyarok és románok. Levéltári anyagokkal tártuk fel a nagybaconi polgármesternek a Szekunál és a milíciánál 1989 előtt töltött éveit, de a baconiakat ez ugyanúgy nem zavarta a szeptemberi önkormányzati választáson, mint az, hogy Simon András fiai verik vagy veréssel fenyegetik a helybélieket.

Az RMDSZ több köztisztviselőjéről írtuk meg a CNSAS dokumentumai alapján, hogy besúgóként ténykedett 1989 előtt. Közülük csak Sallai Imre, a nagysármási alpolgármester és a jelöltlista vezetője lépett vissza a választások után, illetve Szép Gyula operaigazgató, az RMDSZ korábbi ügyvezető alelnöke már nem tagja a Szövetség etikai bizottságának. Az RMDSZ háttéralapítványainak kuratóriumában viszont továbbra is ott ül. Széken pedig sokadjára újraválasztották a névleg független Sallai Jánost, aki mellett az RMDSZ is kampányolt.

[irp posts=”29815″ name=”Nők a vidéki RMDSZ-ben: valakinek mosogatnia is kell”]

A kampányban és nagyon erős anyaggal jelentkezett be Ufó az Átlátszó Erdélyen: így szorítják ki a vidéki RMDSZ-ben a nőket a döntéshozó pozíciókból. Szintén választási anyag vonzotta az év legtöbb kattintását: egy vásárheyi szavazókörzet magyarallergiás elnöknőjének a kirohanása videóban.

Emellett megmutattuk, ki fektetett legtöbbet a megválasztásába, és kinek honnan tellett kampányra. Míg a vagyonbevallásokból az derült ki, hogy nagyon is megérte politikusnak állni az RMDSZ-ben, az eredmények azt mutatták, négy év alatt és a kampányijesztgetéssel az RMDSZ közel százezer szavazót veszített.

Ezzel párhuzamosan közöltük a Dela0.ro irányításával készült sorozatot arról, mennyire nem védi meg a román állam az emberkereskedelem és a szexuális bűncselekmények áldozatait. Ekkor zajlott a volt barátnőjét brutálisan megverő kolozsvári tanársegéd büntetőpere, amelyről 2021-ben írtunk részletesen a sorozat kapcsolati erőszakot bemutató részében.

2021-et a maffia jellegű erőszak és a rosszul menedzselt infrastruktúra jegyében töltöttük.

Hargita megyében már szlogenné vált Borboly leszakadt útja, segítettünk neki megtalálni a felelőst. Őszintébben kellett volna kommunikálni és többet pályázni ahhoz, hogy évtizedes frusztrációk után az emberek elegendő és jó minőségű ivóvízhez jussanak úgy a székelyföldi Kézdivásárhelyen, mint a Kolozs megyei Várfalván. A látványosan fejlődő Sepsiszentgyörgyön időnként úgy terveznek kultúrközpontot vagy terelőutat, hogy épp a kárvallókkal nem sikerül rendesen egyeztetni.

[irp posts=”31503″ name=”Borboly leszakadt kampányútja: megkerült a hibás!”]

Nagy eszmei értékű, de romos állapotú műemlék épületeket vásárol fel Erdélyben a magyarországi Manevi Zrt. Érthetetlen módon titkolózik ezekről, és nem látni konkrét jelét annak, hogy a cégnek lesz pénze ezeket felújítani és működtetni. Az erről szóló sorozatot Ufó idén folytatja.

A tavalyi év újdonsága, hogy az embereknek elegük lett a helyi erőszakoskodókból, és a nyilvánossághoz fordultak, amikor politikusok vagy egyházi emberek fizikai erőszakkal gyakoroltak hatalmat, vagy szereztek gazdasági előnyöket.

A rugonfalvi halastavat korábban bérlő, RMDSZ-es tanácsos lemondott a tisztségéről, miután megírtuk, hogy súlyosan bántalmazta azt a volt néppártos tanácsost, akit a tó tulajdonosa kamerákat szerelni hívott a vitatott halastóhoz. Az unitárius egyház pedig még mindig vizsgálja az újszékelyi pap ügyét, aki földhasználat miatt verte meg egy falustársát, de másokat is üt, kihasznál vagy fenyeget.

[irp posts=”31725″ name=”Milliárdokkal olajozott érdekházasság: így hódította meg az RMDSZ-t a Fidesz”]

Megírtuk, hogy gyakorlatilag pénzügyi zsarolással állította a Fidesz maga mellé az RMDSZ-t az elmúlt tíz évben. A budapesti pénzcsapok teljes elzárása, majd újranyitása hatására a két politikai alakulat ma már vállvetve kampányol a magyarországi, illetve romániai választásokkor.

A kiszorítósdi az RMDSZ-től sem áll távol: ahol nem érdeke, ott még falugazdász pozíciókat sem ad vissza a rivális EMSZ embereinek, nem hogy tanácsosi helyekről egyeztessen velük. Sőt: elnézi azokat a szabálytalanságokat, amelyekkel egy Szatmár megyei község új polgármestere mindent az ellenőrzése alá akar vonni a választásoktól a hivatali dolgozók véleményén át a szabadidejük eltöltéséig.

A hatalom varázsa egy olyan kis költségvetésű intézményt is tönkre tud tenni, mint a kolozsvári Puck Bábszínház. Viszont a sok pénz sem old meg mindent: az évi ötmillió euró sem volt képes olyan sajtót teremteni a Székelyhon lapcsaládból, hogy a kényes ügyekkel ne minket, hanem a Médiatér Egyesület kiadványait keressék meg a székelyföldi és partiumi magyarok.

Az olvasóink nagyon szeretik azt is, amikor a gazdasági élet nagy dumásairól írunk.

Folyamatosan olvassák két anyagunkat a piramisjáték szerű Greenlight pályázatokról. Újabb és újabb csoportokról ismerik fel és jelzik, hogy úgy működnek, mint az Egyed Zsolték medvelesét reklámozó, a közel háromszázezer tagját kamu nyereményjátékokkal átverő Erdély Látványosságai Facebook-csoport.

[irp posts=”33113″ name=”Istenek és titkos emberek a ribizlibánya mögött”]

Drámázásával, érzelmi zsarolásával lassan legendává válik az udvarhelyi Szász Gáspár Attila, alias Ribizliman. Eltitkolt üzlettársával, Péter Attilával a beígért ribizliültetvény helyén egyelőre kavicsot termel ki és tájsebet okoz, mert az jövedelmezőbb. Ufó évek óta cikkez a kavicsbányáról, a feltárt szabálytalanságok hatására ősszel akkora bírságot szabott ki a bányacégre a környezetőrség, hogy azt nehéz lesz lelkizéssel érvényteleníteni.

A járvány évei minden eddiginél több megkeresést hoztak számunkra. Hogy győzzük őket, gyakornoki és újságírói állást hirdettünk. Ezekre talpraesett fiatalok jelentkeztek, akikkel szeretünk együtt dolgozni. Hamarosan cikkeikkel az olvasók számára is bemutatkoznak. Szokásos pénzügyi átláthatósági jelentésünket is közöljük, ahogy könyvelésileg is lezárjuk 2021-et.

Addig is kisebb és nagyobb közösségeket érintő ügyeken egyaránt dolgozunk. Ezek zöme továbbra is olyan, hogy nem harangozhatjuk be őket előre. Tartsatok velünk 2022-ben is, garantáljuk, hogy izgalmas lesz!

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post A hatalmaskodók körmére néztünk a járvány éveiben is appeared first on Átlátszó Erdély.

Azon kiváltságosok közé tartozom, akik az egyetem padjai között igazi, érdemi képzést kaptak. Nem volt túl sok az elmélet és túl kevés a gyakorlat, és mai napig merítek nem csak a jegyzeteimből, hanem a rejtett tanterv üzeneteiből is.

A helyre, a szemináriumi teremre is emlékszem, ahol L. (a tanárunk), miután kiakaszthattuk valami rögtönítélő, sommás ítélettel „az emberekről”, azt mondta: az embereknek mindig igazuk van, mindig racionálisan cselekszenek azon a világon belül, azoknak a jelentéseknek, hatásoknak és azoknak az erőforrásoknak a birtokában, amelyek mindennapjaikat meghatározzák.

Első éven ez sok mindent átrendezett a fejemben, és lehet, arra is hatással volt, hogy nem tudom az embert individuálisan, „légüres térben”, társadalmi meghatározottságoktól mentes cselekvőnek látni.

A román társadalom most nagy bajban van, és ez sokatokat, akik fontos és mérvadó véleményt képviseltek, arra késztetett, hogy megszólaljatok. Úgy érzem azonban, éppen ez a mondat maradt ki a lehetséges helyzetértelmezésekből, szerepét pedig nem a vita kedvéért hangsúlyoznám, hanem azért, mert azt gondolom,

csak a válság társadalmi okainak feltárása segíthetne megoldást találni rá.

Rögzítsük a tényeket: Romániában az arra jogosultaknak körülbelül egyharmada oltatta be magát. Az új koronavírus járványának negyedik hulláma borzalmas, európai és világviszonylatban is kétségbeejtő fertőzöttségi és halálozási adatokat mutat. Az egészségügyi ellátás leterheltségéről és annak orvosokra-ápolókra, de páciensekre gyakorolt hatásáról pedig csak sejtéseink lehetnek.

Az orvostudomány jelenlegi álláspontja szerint a negyedik hullám berobbanása és az alacsony átoltottság között van kapcsolat, és szintén a tudományos konszenzus szerint (néhány, nagyon kevés renitens szakembert leszámítva) a járvány megfékezésének egyetlen, ha nem is tökéletes, módja az oltás.

Az oltást tesztelték, engedélyezték, nincs több mellékhatása, mint bármely más gyógyszernek, és azok a mellékhatások a várt haszonnál lényegesen kisebbek. Végül, nem mellesleg, ugyanaz az orvostudomány mondja mindezt, amelyhez amúgy máskor fogtömésért, lábtöréssel és kruppos gyermekeinkkel is fordulunk.

Mindenkinek, nekem is, vannak olyan barátaink-ismerőseink, akik többé-kevésbé harcosan, de elutasítják az oltást. Egyikük-másikuk esetében még arra is van ötletem, hogy korábbi viselkedésükből hogyan vezethető le mostani reakciójuk. Igen, indulatokat váltanak ki belőlem, hibáztatom őket, és egyre nehezebb cipelnem ezeket az indulatokat.

Az egyes emberek hibáztatása viszont félrevezető, és mint látjuk, semmit nem old meg.

Ha az elutasítás aránya „hozná” más társadalmak átlagait, akkor volna értelme leragadni az egyén szintjén, a romániai társadalomban viszont ez a jelenség tömeges, társadalmi. Hacsak nem ragaszkodunk ahhoz a butasághoz, hogy Romániában valami az emberi veleszületett „személyiségében” más, akkor kénytelenek vagyunk megkeresni a társadalmi okokat.

Aki csak egyéneken kéri számon az erkölcsös viselkedést, az azt az egyszerű tényt téveszti szem elől, hogy társadalmi lények vagyunk, és ami társadalmi méreteket ölt, amögött csak társadalmi okok lehetnek.

(Igen, ez a megközelítés háttérbe szorítja az egyéni döntés szabadságát, de ne tegyünk úgy, mintha azt lehetne feltételezni, hogy mindenki számára rendelkezésre áll a megértés, az értelmezés és a cselekvés teljes spektruma. És ha ezekre végre alkalmunk lesz ránézni, talán még van esély a teljes összeomlást megakadályozni.)

Az oltás tömeges elutasítása miatt emiatt én magunkat vádolom. Magunkat: a társadalmat és az államot.

Bármilyen kényelmes is az egyes embert felelőssé tenni ostoba, erkölcstelen és szolidaritáshiányos viselkedése miatt, az ő viselkedése a sok évtizede kibontakozó társadalmi kudarcaink következménye. És velünk együtt ők mindannyian áldozatok.

Cserbenhagyott minket az állam a tájékoztatás mozzanatában. Arra kevésbé látok rá, hogy egy újságírónak mekkora vesződség valós adatok birtokába kerülni, mennyire transzparens a döntéshozatal, de az állam karba tett kézzel hagyja egészen primitív és káros „portálok” működését, amelyek egyhangúlag félretájékoztatnak és uszítanak.

És ez nem most kezdődött. Kutatók, tényfeltáró újságírók akár életük kockáztatásával mutatnak rá évek óta pl. az orosz álhírgyár rettenetesen káros következményeire. Azok, akiket megválasztunk, és akiknek dolga lenne ezzel kezdeni valamit, nem tekintik ezt feladatuknak. Vagy tán nem is értenek belőle semmit.

Cserbenhagyott minket az állam az egészségügyi rendszer felkészítésével. Semmi érdemleges nem történt másfél év alatt sem anyagi értelemben, sem a dolgozók felkészítésének tekintetében. Kiszámíthatatlan, követhetetlen, ellentmondásos és ésszerűtlen döntéseket hoz, érzékelhetően a közhangulathoz is igazodva, illetve semmiféle következményt nem vállalva.

És persze cserbenhagyott minket a kormányzat, amely ízléstelenül ezekben az időben is hatalmi játszmákra összpontosít ahelyett, hogy az egy éve esedékes mozgósítási, tájékoztatási és válságkezelő munkát elkezdené végre elvégezni.

De benne van a tágabb társadalom keze is jócskán a kialakult helyzetben. A társadalom évtizedek óta szépen és nem érdekmentesen felépített individualista ideológiájának te is, mi is áldozatai vagyunk. Korunk mindent az egyéni felelősség hatáskörébe sorol:

• Beteg vagy? Mit szúrtál el?
• Bajban van a gyereked? Hogyan teljesítettél szülőként?
• Szegény vagy? Vagy csak nem gyarapszol anyagilag? Akkor biztosan elég motivált és tettrekész vagy?

Felfeslett vagy egyenesen nevetségessé vált a társadalmi szolidaritás. Nincs, de már nem is keresünk nagyobb léptékű társadalmi megoldásokat egyéni bajainkra. Nem csak megtanultuk, hanem magunkévá is tettük ezt az individualista szemléletet.

Felelősséget vállalunk magunkért, és csak magunkért.

Mondhatnád, hogy spekulálok, de az oltásszkepszis nem januárban kezdődött. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a komolyan vett individualizmus, a gyermek teljes boldogulásának felelősségét anyára hárító szemlélet hívta életre elsősorban középosztálybeli anyákban az oltások elutasítását, hiszen a gyermekük az ő felelősségük, senki másra nem számíthatnak.

És lássuk be, ennek szerves része az egészségüggyel szembeni szkepszis, „az orvos körmére nézés”, a gyanakvás, az alternatívák keresése. Semmi köze tájékozottsághoz, de szorongáshoz és magára utaltsághoz annál inkább.

És az alacsonyan iskolázott emberek? Az alig tengődők? A bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élők? A tájékozódni nem tudók: ők mikor tapasztalták meg utoljára a tágabb társadalom feléjük megnyilvánuló szolidaritását? A biztonsági hálót? Rettenetesen cinikusnak érzem most az oltottságot rajtuk számon kérni, még ha együtt zuhanunk is.

Oda is közösen jutottunk el, hogy emberek milliói számára episztemológiailag ugyanolyan súllyal bír egy ismeretlen által megosztott fecni holmi számokkal vagy egy szélhámos, mint egy tudományos közlemény vagy egy szakértő álláspontja. Közösen hagytuk erodálódni a tudományt és annak státusát, megnyirbálni a finanszírozását, leépülni az oktatási rendszert.

Minden erőnkkel az egyéni menekülési útvonalak feltárásán és bejárásán vagyunk,

és nem látunk ki a saját helyzetünkből sem az okok, sem a megoldások terén. Bizalmatlanok vagyunk az egészségügy romló vagy legalábbis kiszámíthatatlan, egyenetlen színvonala miatt, és csak azt tesszük, amire évtizedek óta ösztönöznek: kézbe vesszük a sorsunkat, miközben lelepleztük a bennünket bizonytalanságban tartókat.

Az pedig, hogy egy válságban kinek-kinek ehhez milyen információk, milyen megértést segítő tudás, mennyi bizalom és mekkora szolidaritási hajlandóság áll rendelkezésére, az közös mulasztásunk.

A szerző szociológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Ezt a szöveget a saját Facebook-profilján tette közzé, az Átlátszó Erdélyen minimálisan szerkesztve és az ő engedélyével közöljük.

Nyitókép: Mat Napo. A kép forrása: Unsplash

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Magunkat vádolom appeared first on Átlátszó Erdély.

Jelen pillanatban úgy érzem, hogy az udvarhelyi kórház felkészült, és abszolút működőképes. Ez hatalmas pozitív változás tavasz óta, amit nagyra értékelek. Ezért még szigorú újságíróként is hajlamos vagyok elnézni a hiányosságokat, apróbb szabálytalanságokat, amelyek emberivé törpülnek az emberfeletti munka és erőfeszítés mellett. Ezért ez az anyag nem arról fog szólni, hogy milyen hiányosságokat tapasztaltam a kórházban, hanem arról, hogy milyen nehézségekkel, gondokkal kellett és kell megküzdeniük a kórházi alkalmazottaknak ebben az új helyzetben.

Az első és külsősök számára leglátványosabb változás a biztonsági intézkedések megsokasodása. Pisztolyos néni áll a kapu melletti sátor előtt, és mindenkinek lelövi a lázát. Nem a leghálásabb munka, főleg ilyenkor télen, mikor még a pisztolyban is megfagynak az elektronok. pozitivnap.hu: ő az egyetlen a kórházban, aki nem izzad bele ebbe a covid-védőruhába. A sátornak egyébként nemcsak az a szerepe, hogy ne engedje be a lázasokat, hanem egyféle tornáca, előszobája is a kórháznak. Például hallom, hogy a covid-tesztek eredményét is ott lehet átvenni. Logikus, akinek nem muszáj bejönnie a kórházba, az ne menjen be, hanem intézze el a dolgát már a kapuban.

A főépület bejáratánál hőkamera figyeli a be-kijáratot, mellette kis asztalon egy fémbőröndben képernyő és riasztóberendezés. Azért hasznos, hogy a kijáratot is figyeli, mert a székely ember szerencsére nem ért sem románul, sem magyarul, és hiába, hogy lánccal és virágládával van elválasztva a bejárat a kijárattól, és kétnyelvű feliratok és nyilak jelzik, hogy hol van a bé és hol a ki, az embereknek csak alig több mint fele jön be a kijáraton.

A kamera önkiszolgáló üzemmódban működik, hogy ha nálad elkezd üvölteni a lázérzékelő sziréna, akkor, ha becsületes vagy, bekopogsz valahova, hogy csókolom, lehet, hogy baj van. Mert egyébként nincs senki odaállítva, hogy ezt lesse, a biztonsági emberek ennél fontosabb stratégiai pontokon teljesítenek szolgálatot. Például a hátsó kijáratnál, ahol csak kimenni szabad a poliklinikáról, de mégis az emberek előszeretettel ott akarnak bejönni. Egyébként is kis esélye van annak, hogy valaki lázasan idekerüljön, hisz a kapunál mindenkinek lemérik a hőmérsékletét.

Amíg ott álldogálok fotózni, kétszer indul be a sziréna, és hiába várom izgatottan, hogy akkor most valami fog történni, például berohan egy csoport fegyveres őr, akik térdre kényszerítik a lázast, majd egy űrruhába öltözött permetező alakulat lucskosra füröszti őt és a környezetét fertőtlenítőszerrel. Ilyen csak a filmekben van, mert itt csak elhalkul a sziréna, pont úgy, ahogy elindult, s visszatér ugyanaz a nagy csend és nyugalom, ami azelőtt volt.

A kórház folyosói és lépcsőháza kísértetiesen üresek a covid előtti időszakhoz képest, ez egy újabb látványos különbség. Emlékszem, régen itt olyan élet volt, hogy a keddi piacon sem különb, de most csend van és béke. És halálfélelem.

A csendet és mozdulatlanságot csak időnként töri meg egy-egy siető alkalmazott, a kijáraton bejövő, eltévedten nézelődő idős házaspár, vagy trollerét húzó, befekvésre vonuló terheskülönítmény, amelyiknek azért kellett erre kerülnie a fagyos udvaron keresztül, hogy ne kelljen áthaladnia egy covidos övezeten. Mert a covidos zónákat kerülni kell.

Az idei év egyik legnagyobb kihívása a kórházban az volt, hogy el tudjanak különíteni covidos zónákat a nem covidosoktól, illetve megoldásokat találjanak, hogy a covidos és nem covidos páciensek szállítás és mozgás közben minél kevesebbet keresztezzék egymás útját. Ez startból lehetetlen feladat volt, ezért nem is róható fel, hogy nem sikerült tökéletesen, hisz az épületet nem erre tervezték. A legtöbb szárnyban egyetlen folyosó van, az is aránylag keskeny. Ahol volt két párhuzamos közlekedési csatorna, például a lifteknél, ott könnyebb volt megoldani.

Ahol nem volt több közlekedési csatorna, ott megpróbálták a covidos részleget berakni a szárny végébe, és lezárni egy nagy üvegajtóval. Ajtón kívül non-covid, bent covid. Ahol ez lehetséges volt, ott könnyebb mindenkinek a dolga. Senki nem megy be az ajtón védőfelszerelés nélkül, és nem hoz ki semmit bentről. Még papírt sem. Ha valaki bent valamit jegyzetel, és azt kint meg akarja nézni, akkor a bentiek kiragasztják az ajtóra, és kintről lemásolhatja.

A könnyebb kapcsolattartás érdekében a covid-ajtó két oldalán a csapattagok walkie talkie-n kommunikálnak.

Minden gyakorlatias ötletet meg kellett ragadni. Ha egy kisszék segít abban, hogy a nem-covidos részről a személyzet belásson a covidos kórterembe, akkor azt használnak.

Volt, ahol nem volt elég csak a nagy üvegajtó berakása, vagy a kisszék, falat is kellett bontani. Az intenzív osztályon például a covidos rész kapacitásának bővítése érdekében egybe kellett nyitni két kórtermet egy őket elválasztó ajtóval-ablakkal. A járvány kellős közepén.

Az újonnan kialakított kórterem azóta teli van súlyos covidos betegekkel, és ide sem szerelő, sem műszerész azóta be nem jön. Most melyik mesterembert lehet beküldeni a kórház legforróbb covidos zónájába, hogy vakolja körbe az ablakot? Egyiket sem. És egyébként sem lehetne vakolni, mert az egyik beteg pontosan az ablak alatt fekszik. A termelést, értsd betegellátást, pedig nem lehet leállítani, és a termet kiüresíteni, most, mikor a legnagyobb szükség van intenzíves helyekre.

A szükség fontosabb szempont, mint az esztétika. Ha majd lejár ez a hullám, lehet foglalkozni az esztétikával is. Habár, mesélik az intenzíven, amióta bejött a covid, az intenzív osztály folyamatosan tele van, itt soha nincs betegszámcsökkenés, hiába mutatnak csökkenő tendenciát a megyei vagy országos számok.

Rájövök, hogy amikor halljuk a rádióban a számokat, és mondják, hogy tízen vannak az intenzíven, akkor az nem jelent semmit, csak annyit, hogy 10 covidos helye van az intenzívnek. A súlyos állapotban lévő betegek számáról nem tudunk meg belőle semmit, mert az mindig nagyobb tíznél. Csak azért vannak tízen az intenzíven, mert annyian férnek be, de most is fel tudnak sorolni kapásból három olyan beteget a kórházból, akinek az intenzíven lenne a helye, és amint ürül hely, át is hozzák.

Mint például ez a hölgy a kardiológián, aki súlyosabb eset, de még el tudják látni itt is. A néni csak akkor fog felkerülni az intenzív osztályra, amikor lélegeztetőgépre kerül. Szerencsére idén újították fel az oxigénrendszerüket, és nagyon jó minőségű az oxigénjük, mondja Szabados Csongor főorvos. Meg tudják próbálni valamennyire tehermentesíteni az intenzív osztályt. Amit persze az intenzíven nem nagyon éreznek, mert nekik mindig tele van a 10 férőhelyhelyük. Sőt, a saját 10 betegük mellett még ezeket a kórházban szétszórt nehéz eseteket is meglátogatják, konzultálnak az itteni orvosokkal.

Az intenzíven látom a legkevesebb lelkesedést és reményt felcsillanni a szemekben. Ami nem csoda, hisz itt a legnagyobb az elhalálozási arány, és nem lehet az ember boldog, amikor halnak meg a keze alatt a betegek.

A túlélési arányról kérdem az itt dolgozókat. Azt mondják, egy ideig 50% körül volt, de most, az utóbbi hullámban még ez is csökkent, olyan 40%-ra. Ami azt jelenti, hogy minden 10 ide került betegből 6 meghal. Gyakorlatilag az esélytelen és a szinte esélytelen eseteket küldik ide.

Ezt megélni résztvevőként pedig nagyon kemény dolog. Főleg, hogy a mai ember úgy tekint a halálra, mint valami nagyon rosszra, nem egy örök körforgásként fogja fel az életet, mint régen. Az orvos vagy asszisztens, akinek a keze között meghal egy beteg, úgy éli ezt meg leggyakrabban, hogy elveszítette a beteget.

A halál érzését meg lehet szokni, mert mindent meg lehet szokni elméletileg, de gyakorlatilag mégsem lehet megszokni, mert úgyis megvisel, mondják az alkalmazottak. Fájdalommal van tele minden, mert úgy az egészségügyi személyzet, mint a hozzátartozók veszteségként élik meg a halált, nem szeretetteljes elengedésként. És enyhíteni is nehéz ezt a fájdalmat, mert nehéz beszélni erről, a halál tabutémának számít vidékünkön.

„Kezdünk belefásulni”, mondja Vajda Csilla intenzíves főnővér. „Csak legyünk már túl rajta. De nem leszünk. Nálunk tíz ágy mindig tele van. S kapásból fel tudok sorolni még néhány beteget más részlegeken, aki arra vár, hogy ürüljön nálunk hely.”

Ez a folyamatos hajsza rányomja a bélyegét az alkalmazottakra. A fáradtság, a kiégés jelei egyre inkább megmutatkoznak. A vírushelyzet miatt kikapcsolódásra sincs úgy lehetőség, meséli a főnővér, nem tudnak csak úgy kiugrani a csapattal egyet kávézni, sörözni, szórakozni, mint régen tették. Régen jó csapat voltak, de tavasz óta semmi. Hiányzik nagyon a kollégákkal való összejárás, mondja.

Plusz teher a félelem a megbetegedéstől. Ő is fél, vallja be. És félti a többieket. Habár azzal is tisztában van, hogy nem olyan könnyű itt a kórházban megfertőződni. Az ő részlegén is a betegségen átesett kollégák java otthonról szedte össze a vírust, a családból vagy a baráti társaságból. Az volt a szerencse, hogy szerre betegedtek le a munkatársak, nem egyszerre mindenki.

Szabados doktor csak egy FFP2-s maszkot vesz fel, mikor beöltözik, hogy engem végigkísérjen. Nem a nagyobb biztonságot nyújtó FFP3-ast. Ő már átesett a betegségen, nem túl régen, így szinte esélye sincs ismét elkapni. Náluk az osztályon, a kardiológián ketten voltak eddig betegek, mondja. Mármint az egészségügyi személyzetből. A betegséget otthonról szedte össze, meséli a doki, a családja néhány nappal előtte volt beteg.

Ahogy egyre több osztályon mesélik, hogy otthonról, a családból vagy a baráti körből szedték össze a vírust, megdőlni látszik az az idén nagyon sokat sulykolt elmélet, hogy a frontvonalban dolgozók, jaj, de mennyire ki vannak téve a fertőzésveszélynek. Mert hogyha hihetünk az állításaiknak, akkor a gyakorlat azt mutatja, hogy itt a kórházban, megfelelő védőfelszereléssel sokkal kevésbé vannak veszélyben, mint otthon.

Ezt erősíti meg Rareş Stoicescu járványtanász is, aki a vírus betörése óta számtalan gócpontot megjárt, sok száz beteggel találkozott, és több ezer embertől vett le mintát tesztelésre. Tehát végig ott volt a frontvonalban. És mégsem betegedett meg. Mikor kérdem, hogy ez hogyan sikerült neki, mosolyog. Ha egy vírus idekerül a kezünkre, mutat a kezére, az nem jut be a szervezetünkbe a bőrön keresztül. Ahhoz, hogy megfertőzzön, neki a szájon, orron vagy szemen keresztül kell bejutnia. Azt a részt kell védenünk, mondja.

Rajta most két maszk van, az egyszer használatos sebészeti maszkra ráhúzva egy FFP2-s. Arra kell ügyelni, mondja, de ez egy orvosnak nem okoz nagyobb gondot, mert már rutinná vált, hogy a szemet-orrot-szájat nem szabad piszkálni közben. S persze a pasztáspixet sem rakjuk a szájunkba, miután írtunk vele, teszi hozzá huncutul mosolyogva.

Nagy mosolygós Stoicescu doktor, végtelenül kedves, jóindulatú embernek ismerem meg az ott töltött röpke háromnegyed óra alatt. Sajnos a kliensei, akiknek a mintavevő pálcikát tíz centire kell lenyomnia az orrukba és torkukba, nem mindig tudnak erre a kedves oldalára koncentrálni. Stoicescu amennyire mosolygós, ugyanannyira kötelességtudó és munkás ember is, mondják a kollégái, akik mind egy szálig elismeréssel beszélnek róla, és gyakran emlegetik csodálattal, hogy reggel 6-tól este 11-ig dolgozik minden nap.

Itt egy újabb változást és gondot kell megemlítenünk: nőtt a munkamennyiség, és sokaknak nőtt a munkaidő vagy a munka nehézsége. Mert amíg a folyosókon az említett csend és nyugalom árad szét, addig odabent sok részlegeken telt ház van, és lázasan zajlik a munka. Átvitt értelemben lázasan.

Jelenleg 110-120 körül mozog a betegek száma, de volt 150 is, mondja Lőrincz Gabriella, a kórház orvosigazgató-helyettese. Most épp lefelé kezdtünk szörfözni a hullámon, de az elmúlt időszak, az októberi csúcs nehéz volt a kórház munkaközössége számára. Vannak osztályok, ahol az eddiginek sokszorosa a munka.

A különféle osztályokon mesélik, hogy erősítést kellett, hogy kérjenek, nővéreket, takarítószemélyzetet, műszereket. És kaptak is. Szerencsére itt a nővérképző Udvarhelyen, volt ahonnan utánpótlást szerezni, mondja egy főorvos, így sikerült megoldaniuk, hogy a covid-részlegeken a védőruhába beöltözött nővérek és ápolók négyóránként válthassák egymást. „Szerencsére megértették, és látta mindenki, hogy huszonegy sima kardiológiai esetet ellátni nem ugyanaz, mint huszonegy vírusosat.”

Sokkal nehezebb ilyen felszerelésben dolgozni, mondja a kardiológus, például vénát fogni dupla kesztyűben. Nem beszélve az újraélesztésről, ami nagy fizikai munkát jelent, nem ússza meg senki szárazon ebben a kezeslábasban. Az egyik részlegen elkapom, amint egy váltás után egy hölgy kijön a covidos részlegről, alsónadrágja az ágyéka táján csupa víz, úgy át van izzadva. Látom, hogy zsenírozza magát, ezért meg sem próbálom lefotózni.

A mentősök is panaszkodtak pár hete, hogy irtózatosan megnőtt a munkamennyiség, nem bírnak vele. Terepre kimenni, behozni a gyanús eseteket, a nem-covidosokkal átszaladni Csíkba, onnan áthozni a covidosokat, ne adj Isten felszaladni Vásárhelyre, Kolozsvárra. Non-stop úton. És ha épp akkor jár le a munkaidőd, amikor útban vagy Kolozsvárra, akkor ez van, nem szállhatsz ki az autóból, hogy sziasztok, én megyek haza, hanem szépen megjárod Kolozsvárt a szabadidődből, s ha szerencséd van, még búvárruhában is.

Ugyancsak egy mentős ismerősöm panaszkodott nemrégiben, hogy a védőfelszereléssel is meg van gyűlve a bajuk, egészen pontosan a levetésével. Mert mikor visszajönnek covidos küldetésből, akkor a mentőautót fertőtlenítik, tehát bent az autóban nem tudnak kivetkőzni a védőruhából. Az épületbe nem mehetnek be vírusos ruhával, érthető okokból, ezért nem marad más, mint az autó mellett vetkőzni, izzadtan, egyre mélyebbre hatolva a derékfájás titkaiba.

Az öltözködés minden osztályon megoldandó kérdés volt, és látom, hogy az általam meglátogatott kórházi osztályok legtöbbje úgy döntött, hogy egy-egy kisebb kórtermet vagy helyiséget öltözőnek áldoz be. Az ágyakon sorokban vagy rendezett oszlopokban állnak a mosható és egyszerhasználatos védőruhák.

A folyamatos beöltözés-kivetkőzés elég nagy terhet ró az alkalmazottakra, és hatalmas plusz munkát, plusz időt jelent. Egy fontos pozícióban lévő kórházi alkalmazott (nem írom le, hogy ki, mert nem akarom kitenni a támadásoknak), határozottan kijelenti: „a betegektől vesszük el ezt az időt, amit öltözködéssel töltünk”. Szerinte is fontos a megfelelő védekezés, mert nem szeretné elkapni a betegséget, mégis hozzáteszi: „de azért ez nem egy Ebola”.

Szabados doktor öltözés közben meséli a kardiológiára igencsak jellemző esetet: ez a hosszas beöltözés akkor a legkellemetlenebb, amikor valaki odabent újraélesztésre szorul, és az orvos épp kint van. Nyilván, a benti kollégák elkezdik az újraélesztést, míg az orvos épp öltözik, mondja a főorvos, miközben épp a második rend kesztyűt próbálja ráfeszíteni a kezére és magyarázza, hogy nagyon fontos a biztonság. „Ez az első olyan betegség, aminél két pár kesztyűt kell húznunk.”

A beöltözés mellett sok időt elrabol még a fertőtlenítés is. Adott osztályokon még annál is többet. Nővérek és ápolók állnak kint egy folyosón és néznek ki az ablakon. Kérdem, történik valami odakint? Á, nem, csak épp fertőtlenítés van odabent, várják, hogy tudjanak visszamenni dolgozni. Stoicescu doktor minden egyes kliens után körbepermetezi saját védőruháját, majd a mintavételhez használatos sarkot, és közben beindít egy készüléket, ami valamilyen fertőtlenítőszerrel telíti a levegőt. Drága percek telnek így el, naponta akár órák is.

A fertőtlenítőszerrel kapcsolatban derül ki, hogy a román bürokráciával mekkora bajok vannak. Még az elején, mikor mindenből hiány volt, meséli egy alkalmazott, jött pár tonna fertőtlenítőszer Magyarországról. Ott használták, az európai szabványoknak megfelelt, de itt nálunk nem engedélyezték a használatát, mert nem volt rajta román címke. Itt az alkalmazottak kékszesszel mocskolódtak, meséli, próbálták fertőtleníteni magukat, de azt is gond volt beszerezni, mert a boltokból az is elfogyott. S közben ült a több tonnányi jó fertőtlenítőszer a raktárban. Ugyanaz a szer, amit később megvett a kórház is, és már lehetett használni, mert volt rajta román címke.

Vége a fertőtlenítős kitérőnek, térjünk vissza a védőruhára.

A védőruhát nem csak felvenni, hanem viselni is kényelmetlen. Hogy a viselése mennyire kényelmetlen, azt csak az tudja, aki próbálta. Az egyik sürgősségis asszisztens gondolata: „Mörfi törvénye: ilyenkor kezd el viszketni az orrod.” A pisilésről ne is beszéljünk, sokan nem isznak vizet a négyórás műszak előtt, hogy ne kelljen vécére menniük. Habár lehet, hogy úgyis inkább kiizzadnák és nem kipisilnék azt a vizet.

A maszkviselés sem túl kényelmes. Látod az emberek arcán a gyűrődéseket, az FFP3-as maszkok besüllyedt nyomát, abból tudod, hogy ki volt nemrég műszakban. Hogy melyik osztályon mennyire örülnek az újságírónak, azt érezheted abból is, hogy mennyire feszítik rád az FFP3-as maszkot. Például az intenzív osztályon úgy rámfeszítették, hogy még két óráig csókra állt a szám tőle.

Az egyik osztályon felveszem a salopétát, keresem rajta a cipzár húzókáját, hát nincs neki. Nem újdonság, legyint a mellettem álló nővér, és ad egy másikat. Most mindenki elkezdett védőfelszerelést varrni, mondja, oszt a minőség is olyan.

Szabados Csongor főorvos nagyon alapos, részletekbe menő, laikusok számára is teljesen érthető vizitet tart az osztályán, amiért nagyon hálás vagyok neki. Ez nagyon szépen rávilágít azokra a kihívásokra, amelyekkel az egészségügyi személyzet szembe kell, hogy nézzen ebben az új helyzetben.

A biztonsági előírások miatt sok eddigi módszer kiesik. Például tilos meghallgatni a beteg tüdejét fonendoszkóppal, mert nem biztonságos a fejvédő alá a fülbe berakni a hallgatókészüléket. Az orvos mondja: „Amire alapozhatunk, azok a mért paraméterek: vérnyomás, pulzus, oxigénszint, testhőmérséklet. De a klasszikus medicinában alkalmazott vizsgálati módszereket, mint például a hallgatózást, ami az egyik legfontosabb, tüdőgyulladásban főként, nem lehet most alkalmazni. Kiesnek a régi medicinából olyan dolgok, amelyeket nem is gondoltunk volna.”

Ezért nagyon fontos a műszeres vizsgálat, az EKG, röntgen, ultrahang ezekben az esetekben, mondja az orvos. És az anamnézis, azaz a kikérdezés.

A tüdőröntgennél az evolúciót érdemes figyelni, különböző napokon készült képeket összehasonlítani, abból látszik, hogy milyen irányba halad a tüdőgyulladás. Önmagában egy tüdőröntgennek nincs olyan nagy jelentősége, mert van, akinek koronavírus nélkül is rosszul néz ki a tüdeje, különböző okok miatt.

A felvételeken a homályos foltok jelzik a gondot. Ezen például a tüdő jobb fele el van tűnve, mondja az orvos, a bácsi szerencséje, hogy a bal tüdeje alig érintett. Az a furcsa ovális alakú valami a képen az egy szívstimulátor, egy pacemaker.

Az osztályra már szóbeli kiértékeléssel együtt érkezik a röntgenfelvétel, sőt a röntgenszakorvos kiértékelésében hasonlítja is a felvételeket az előzőkhöz. A sok röntgen készítése újabb kihívás elé állította a kórházat. Ezúttal technikai probléma merült fel, tárhelygondok. Most épp bővítik a tárhelyet.

A kikérdezés sem megy olyan könnyen, mint régen, mondja a doki. Az idősek, ha hallászavaruk van, szájról olvasnak. Felét hallják, felét leolvassák szájról, s a többit megtanulják kikövetkeztetni. „Most nekünk mindenünk el van takarva, be vagyunk öltözve, nem látszik az arcunk, a mimikánk. Nagyon nehéz kommunikálni ilyen esetben.” Odahajol egy idősebb csíki bácsi fölé fél méterre, és torkaszakadtából üvölti: „Panaszkodjon valamit! Van-e panasz?” A bácsi rezzenéstelen arccal néz rá és azt mondja: „Jól”.

Szakmai érdekesség, ami megnehezíti az orvosok dolgát, hogy ez a vírusfertőzés a cukorháztartást felborítja. Plusz a gyulladáscsökkentő is felviheti a cukrot. Akinek volt egy kicsi hajlama is a cukorbetegségre, az most kibukik, mondja az orvos. Ezért a gyulladáscsökkentőkből is azokat próbálják adni, amelyeknek a legkisebb ez a mellékhatása. Mert ha véletlenül felborul a cukorháztartás, akkor azt kezelni kell, az még egy injekció, még egy kontaktus a nővérrel. Ami elkerülendő. A nővérek is túl vannak terhelve, túl sok a beteg, és sokan súlyos állapotban vannak.

„Nehéz eldönteni például, hogy egy fulladozás a vírusos tüdőgyulladás vagy a súlyos szívelégtelenség miatt van, vagy mindkettő miatt. Egy tüdőröntgenen árnyékokat ad mindkettő. A képalkotó eljárások, az ultrahang nagyon nagy segítséget nyújtanak abban, hogy ezt eldöntsük. A bácsi esetében a szívelégtelenség volt az ok.”

A sófalvi bácsit átvitték Csíkba, mert covid-negatív volt. Ott befektették. Egy adott pillanatban pozitív lett a tesztje, átvitték Somlyóra. Ott a kardiológus ultrahangon észrevette, hogy baj van a szívbillentyűjével, s akkor visszaküldték Udvarhelyre. Sajnos, ilyen köröket járnak ebben a világban a betegek, mondja az orvos.

Arányaiban elég sok olyan esetet hallok, hogy az illető negatívként bekerül a csíki kórházba, és aztán néhány nap múlva egyik tesztje pozitív lesz. Nem vagyok orvos, de úgy érzem, ezen érdemes elgondolkodni. Hogy a tesztek adnak-e ekkora gyakorisággal fals negatív eredményt, vagy pedig a csíki kórházban szedik-e össze a betegek a vírust.

Az első tíz nap a kritikus. Addig folyamatosan követni kell a pácienseket, hogy kialakul-e tüdőgyulladás vagy nem.

Fontos az, hogy biztonságban menjenek haza a betegek. Volt olyan betege is, aki vissza kellett, hogy jöjjön. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, hazaengedték. Ez még abban az időben volt, mikor 12 ágyon dolgoztak, vegyesen belgyógyászat és kardiológia, és elég nagy nyomás alatt voltak. Most már jobb a helyzet, kicsit szellősebb, és sokkal többet tudnak a biztonságra adni.

Tudnak figyelni arra, nehogy visszaessenek a páciensek. Mert van egy ilyen hajlam is, hogy a nyolcadik-tizedik napon visszatér a nehézlégzés, a tüdőgyulladás megint elkezd súlyosbodni. Ezért muszáj arra figyelni, hogy a beteg úgy menjen haza, hogy emiatt ne kelljen visszatérnie.

A vírus lelkileg is megviseli az embereket, és ilyenkor a kórházi személyzet kell, hogy lelket öntsön beléjük. Egy 82 éves néni például három hétnyi kezelés után kigyógyult, negatív lett a tesztje. Készülnek kiengedni. A néni hitetlenkedve, flegmán hallgatja a főorvost, aki lelkesen meséli, hogy Alinával beszélt, aki utána fog jönni. Szerinte nem fog, ismétli a néni. A vizitelő csapat többi tagja is beszáll a lelkesítésbe. A néni sokkal lelkesebb nem lesz, de legalább meggyógyult és hazamehet.

A szomszéd néni, képünkön, már pozitívabban látja a dolgokat. Mikor az orvos mondja neki, hogy „maga meg fog gyógyulni”, akkor a néni nem tiltakozik. „Próbálok”, mondja. A legfontosabb a pozitív hozzáállás, mondja neki az orvos. Fontosabb, mint a kezelés. A néninek tüdőembóliája volt. Negatív volt a tesztje, átvitték Csíkba, ott pozitív lett a tesztje, visszahozták. Nagyon sokan meghalnak tüdőembóliában, a néninek szerencséje volt, hogy elég hamar észrevették. Most a vérrög eloszlatásán dolgoznak. A koronavírusos tüdőgyulladások esetében kötelező módon vérhígítót adnak a betegnek. Egyre több tanulmány mutatja már azt, meséli Szabados doki, hogy a koronavírus hajlamosít a vérrögképződésre.

Abból, ahogy az orvosok beszélnek a különféle forrásokról, amiből informálódnak, és abból, amit különféle osztályokon hallok a személyzettől, úgy tűnik, nagyon távol állunk még attól, hogy magabiztosan kijelenthessük, ismerjük ezt a betegséget. Sokszor azt sem tudják, hogy mit adjanak a betegnek, mondja egy alkalmazott. Egy kis vitamin, egy kis vírusölő, egy kis gép. Jövőre talán könnyebb lesz, teszi hozzá, már többet fogunk tudni a vírusról, és védőoltás is lesz.

Ahhoz, hogy jobban megismerjék a vírust, jó lenne minden információforrást kihasználni, és főleg saját tapasztalatokat is szerezni, azokat kiértékelni. Ez utóbbi elég nehéz, az érvényben lévő szabályozások miatt. „Miért van például megtiltva a boncolás?”, kérdi az egyik kórházi alkalmazott, akinek a nevét nem fogom leírni, mert a rendszer kritikusait nem akarom kitenni a támadásoknak. Néhány hete engedélyezték, de most is csak nagyon különleges esetekben, mikor másként nem tudják megállapítani a halál okát.

Sokszor felmerül a kérdés, mesélik, hogy milyen különbséget látnak egy minden évben lezajló influenzajárvány és a mostani járvány között, számszerűleg. Amire csak azt tudják mondani, hogy nem tudják összemérni a kettőt, mert egy normális influenzajárványnál csak a környék betegeit kell ellátni, most pedig idehozzák a megye összes betegét.

Nem elég a nyomás, amit maga a helyzet, a betegek száma és állapota generál, most érkezik még egy nyomás fentről. Ellenőrzések lesznek, mert a karácsonykői kórház intenzív osztályán kitört tűz után és a választások előtt az országos vezetőség félti a bőrét.

Közben pedig országos szinten szeretnék növelni a kapacitást, ami gyakorlatilag nem jelent többet, mint hogy újabb ágyakat zsúfolnak a meglévők mellé a kórtermekbe, meséli az egyik alkalmazott. Ez az udvarhelyi kórházban nem fog menni, mivel már nincs hely a kórtermekben. Az sem megoldás, mondja szimbolikusan, ha arra kell vigyázniuk, mikor egy beteget ellátnak, nehogy a szomszéd beteg kezéből kiverjék a kanült a fenekükkel.

Jó hírekkel is szolgálhatunk, pozitív változások is vannak. Például nem diszkriminálják már annyira a kórházi dolgozókat, mint régen, és az intenzíveseket sem annyira. Főleg a tavaszi hisztéria során sok ilyen eset volt, hogy féltek a szomszédok a kórháziaktól. Néhányukat felkértek, hogy költözzenek el, nehogy hazavigyék a betegséget a szomszédoknak. De még a családtagok is kerülték őket, nem szívesen látták látogatóban, közös ünnepléseken.

A kórházi alkalmazottak között is volt ilyen jellegű félelem. Nem tudja elfeledni, meséli az intenzíves főnővér, Vajda Csilla, hogy mikor megszűntek a buszjáratok, megpróbálták úgy megszervezni a szállítást, hogy a főleg faluról ingázó kisegítő személyzet össze tudjon verődni autókba, és be tudjon jutni munkába. Elindult megbeszélni más részlegekkel, hogy lenne-e aki elhozzon egyik-másik faluból egy-egy embert. És volt olyan kolléga, aki azt mondta, hogy „szerinted van bárki közülünk, aki beültetne egy intenzívest az autójába?” Úgy félt tőlük mindenki, mint a tűztől. Akkoriban még csak a fertőzőn és az intenzíven voltak covidos betegek. Most már ez a jelenség lejárt.

Az is pozitívum, hogy az udvarhelyi kórház is ugyanazt tudja nyújtani, mint a nagyobb kórházak. A szakember szavaival élve: ugyanazt a semmit. Mikor megpróbálnak betegeket felküldeni nagyobb kórházakba, egyetemi központokba, meséli egy alkalmazott, akkor mindig azt a választ kapják fentről, hogy „ne küldjétek, mert mi is ugyanazt a semmit tudjuk nyújtani nekik, amit ti”.

Körülbelül ennyi fért a mai anyagunkba. Nyilván ez csak ízelítő. A legnagyobb baj az, mondja egy fontos pozícióban lévő alkalmazott, hogy minden más betegség megszűnt. Csak covid van. És minden ekörül forog. Ez pedig vissza fog ütni.

Meséli az intenzíves főnővér, hogy számára az nagyon szomorú, hogy vannak ismerősei, sőt orvos ismerősei, akik azt mondják, hogy ugyan, menj már, ez a vírus nem is létezik. Bevallom, én sem láttam a vírust. De láttam azt a 42 éves (velem egykorú) beteget az intenzíven, akinek a tüdejébe le volt nyomva a cső. Feküdt ott magatehetetlenül, mint egy zsák, a gép tartotta életben. Ha életnek lehet nevezni azt a pár napot, amiután gép ide, gép oda, a szervezete valószínűleg leáll. Nem mondom azt, hogy elkezdtem félni a covidtól, de azt határozottan állítom, hogy nem volt kellemes látvány, és elgondolkodtatott.

Tavasszal volt egy olyan eufórikus hangulat, emlékszem, hogy most már van elég lélegeztetőgépünk, meg tudunk harcolni a coviddal. Most rájöttem, hogy ez téves kép, és semmi ok az örömre. A valóság az, ha a szakembereknek hihetünk, hogy aki lélegeztetőgépre kerül, annak nagyon kis esélye van visszatérni a normális életbe. A harcot addig lehet csak vívni, amíg gépre nem kerülünk. A legtöbben akkor kerülnek gépi lélegeztetésre, amikor kómába.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Történetek a covid-kórházból appeared first on Átlátszó Erdély.

Riportot készítettem a kórházban. Az intenzív osztályon a sok szörnyűség, a gépek által életben tartott ember között oázis volt a tudatuknál lévő páciensek kórterme. Mikor megkérdeztem, hogy megengedi-e, hogy lefotózzam, Péter bácsi felemelte a hangját és elkezdte dicsérni az udvarhelyi kórházat és az alkalmazottait. A főnővér, aki kísért, szelíden mosolyogva megjegyezte, látszik, hogy kezd oxigént kapni az agya, mert eddig csak szidta őket. (Aztán később azt is elmesélte, hogy az oxigénhiány hatására a legtöbb páciens verbálisan agresszív.)

Péter bácsi kért, hogy az üzenetét továbbítsam a világnak. Elindítottam a filmezést, és felvettem a rövid üzenetet, ami hosszabb is lett volna, csak lerövidítettük azzal, hogy elbúcsúztunk és kijöttünk, hogy Péter bácsi ne erőltesse meg magát a beszéléssel. Neki most nagyon fontos, hogy lélegezzen.

Az udvarhelyi Covid-kórházban készülő riportjaink a következő hetekben jelennek meg. Addig is kérjük olvasóinkat, hogy drukkoljunk Péter bácsinak, küldjük felé szeretetteljes gondolatainkat, hogy minél hamarabb vissza tudjon térni szerettei közé.

Hajrá, Péter bácsi!

The post Ezt üzeni a székelyeknek Péter bácsi a Covid-kórház intenzív osztályáról (videó) appeared first on Átlátszó Erdély.

Úgy döntöttünk, megpróbáljuk megérteni a mostani szigorítások tudományos alapjait, mert feltételeztük, hogy közel egy évvel azután, hogy útra kelt a Covid-19, végre tudományos alapon születnek a döntések.

Összeírtam néhány olyan kérdést, ami foglalkoztatott minket itt a szerkesztőségben vagy a baráti körömben:

A felméréseik, tanulmányaik szerint hány százalékkal fog csökkenni a betegség terjedése az éjszakai kijárási tilalom hatására? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint hány százalékkal fog csökkenni a betegség terjedése az összes oktatási intézmény online-ra állításával? Ugyanakkor országos szinten hány gyerek fog hátrányt szenvedni az áttérés miatt az online-ra akár technikai, akár emberi körülmények miatt? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mennyivel nagyobb a vírus terjedésének a veszélye a piacokon, mint a hipermarketekben? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mennyivel nagyobb a vírus terjedésének a veszélye az óvodákban és iskolákban, mint a bölcsődékben és az afterschoolokban? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint a kereskedelemben kapható maszkok közül melyik típusú mennyire véd a vírus ellen? És a különféle típusú maszkokat mekkora százalékban forgalmazzák országos szinten? Kérem, küldjék át az ezzel kapcsolatos tanulmányaikat.

A felméréseik, tanulmányaik szerint mekkora a fertőzöttek valós száma a statisztikákhoz képest? Azaz a betegek hány százaléka nem tesztelteti magát, otthon kezeli magát, és nem kerül be a statisztikába? Valamint a lakosság hány százaléka megy át a betegségen tünetek nélkül? Kérem, küldjék át a hivatalos becsléseket.

A kérdések összeírása után Tünde kollégám összegyűjtötte azokat a hatóságokat, akiknek ezeket a kérdéseket el kellene küldenünk. Négy hatóságnak ment ki a levelem: a kormánynak, a Stratégiai Kommunikációs Csoportnak, a CNSCBT-nek és az INSP-nek, azaz az Országos Közegészségügyi Intézetnek.

Több helyről visszajeleztek, hogy iktatták kérésemet, de mivel nem ők a direkt illetékesek, továbbküldik még illetékesebbeknek.

A hatóságok elég hamar választ adtak. Nem a kérdéseinkre, hanem a levelünkre. De mindenképp értékelendő, hogy egyáltalán vették a fáradtságot és válaszoltak. A válaszlevelük aláírásában három rövidített hatóságnév szerepel, a CNCCI (Intervenciókat Irányító és Koordináló Országos Központ), az INSP (Országos Közegészségügyi Intézet), és a MS (Egészségügyi Minisztérium).

Íme a válaszuk:

Magyarul:
Tájékoztatnak bennünket, hogy a meghozott intézkedések összhangban vannak az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) ajánlásaival, amelyeknek célja a SARS-CoV-2 vírussal való fertőzés terjedésének csökkentése és korlátozása. Ugyanakkor ezeket az intézkedéseket sikerrel alkalmazták más európai országokban.

Ennyi.

A válaszuk elég lazán fogalmaz, mert azt mondja, hogy az intézkedések összhangban vannak az ajánlásokkal. Nem azt, hogy az ajánlásokra épülnek. Azt sem mondja meg tisztán, hogy pontosan milyen ajánlásokkal van összhangban. Rákerestem, hogy a WHO hol javasolja, hogy az óvodákat, iskolákat, piacokat zárják be, de a bölcsődéket, afterschoolokat és nagyáruházakat ne. Nem találtam ilyen ajánlásokat.

A WHO oldalán például folyamatosan amellett érvel, hogy az eddigi statisztikák alapján az iskolákban kis arányban terjed a betegség, és milyen előnyei vannak az iskolák újranyitásának. Bölcsődékről és afterschoolokról szó nem esik. Sőt a WHO engedékenyebb, mint a román hatóságok, még az iskolában való maszkviselést sem tennék egyértelműen kötelezővé 12 éves korig. Inkább a körülmények függvényében tennék kötelezővé.

Az ECDC  is az iskolák nyitása mellett érvel. Sőt kijelenti, hogy semmi bizonyítékot nem találtak, ami arra utal, hogy a gyerekek lennének az elsődleges hordozói a vírusnak.

A piacokkal kapcsolatban a WHO az árusoktól való távolságtartás és a kézfertőtlenítés fontosságára hívja fel a figyelmet, de nem javasolja egy szóval sem a piacok bezárását.

Sok érdekes részlet van, nem rabolom itt ezzel az időt, mindenképp érdemes végigfutni a WHO ajánlásait a fentebbi linkeken. Aránylag tágan kezelik a témákat, és semmiképpen nem adnak határozott szabályokat és utasításszerű ajánlásokat, hanem mindent a helyi körülményektől tesznek függővé, és minden döntést a helyi hatóságokra bíznak. Ötleteket gyűjtöttek ahhoz, hogy mit érdemes figyelembe venni a döntéskor. Ami érthető is, hisz honnan tudja a WHO, hogy egy kolozsvári vagy udvarhelyi piacon milyenek a körülmények, be kell-e azt zárni vagy nem.

Ennek alapján elég furcsa, hogy a hatóságok a WHO-ra hivatkoznak, amikor hazai adatokat és tudományos érveket kérünk tőlük. Az, hogy az intézkedések összhangban vannak a WHO ajánlásaival, figyelemelterelő megfogalmazásnak tűnik. Annyiban igaz, hogy a WHO nem tiltotta meg a szigorító intézkedéseket.

A hatóságok válasza a továbbiakban arra is hivatkozik, hogy más európai országokban ezeket az intézkedéseket sikerrel alkalmazták. Melyik más európai országokban? Melyik más európai országban zárták be az iskolákat, a piacokat, vezettek be kijárási tilalmat, és oldották meg ezzel a problémát? Ha megnézzük a minisztérium által felemlegetett Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ térképét, minden ország piros.

A tendenciákat nézve minden országban baj van, csak három országban javulnak a tendenciák.

A három ország Belgium, Izland és Írország.

Belgiumban hatalmas betegséghullám után jött az enyhülés, miután kitombolta magát a vírus, derül ki a grafikonból.

Megnéztem a belga szigorításokat, melyeket a covid-hullám csúcsán vezettek be és egy Belgiumban élő olvasónk is beszámolt tapasztalatairól. (Frissítve okt. 14.) Nem csak éjjelre szigorítottak, hanem nappalra is, olyan szabályok vannak, hogy havonta egyszer fogadhatnak vendéget és vásárolni is csak a család egy tagja mehet el, maximum fél órára. A munkahelyek javát bezárták. Minden szolgáltatást és a legtöbb üzletet is. A piacokat nem zárták be, habár korlátozásokat ott is vezettek be, csak élelmiszert és virágot lehet árulni. Az egyhetes iskolai vakációt és az azt követő hivatalos ünnepnapot megtoldották még pár szabadnappal, de most hétfőtől megnyitnak az iskolák. Csak a középtagozattól felfelé térnek át online-ba, ott is csak 50%-ban.  Tehát nem innen inspirálódtak a román hatóságok.

Az izlandi szigorításokat keresve a kormány oldala ugrott be, ahol a covid-information és a covid-measures címszó alatt csak a vállalkozások támogatását célzó intézkedések leírása található. Az ECDC grafikonjai alapján Izlandon egyáltalán nem volt iskolabezárás. Sem kijárási tilalom, csak a kockázati csoportokba tartozóknak ajánlották az otthonülést. A maszkviselés is csak ajánlott, nem kötelező. Szóval innen sem inspirálódtak a román hatóságok.

Írország a legdurvább szigorításokat vezette be október 21-én, írja a hivatalos oldalukon. Az 5-ös szintű szigorítások értelmében tilos kimenni az utcára. Azaz nem éjszakai kijárási tilalom van, hanem teljes kijárási tilalom. Kivétel ez alól például az iskolába menés vagy a gyerek iskolába vivése. Mert az iskolák működnek, és az oldalon azt írja, hogy az iskolák nyitva tartása prioritás a kormány számára. Csak akkor nem kell a gyereknek iskolába mennie, ha covid-tüneteket mutat. Szóval innen sem inspirálódhattak a román hatóságok.

Az ír kormány tervek alapján dolgozik.

Ez van, nem jöttünk rá, hogy melyik országok példáját követte Románia, és a hatóságok sem akarták elárulni nekünk. Valószínűnek tartom, hogy ez is csak egy olyan kamu figyelemelterelő művelet volt, mint a WHO vagy az ECDC ajánlásaival kapcsolatos.

Úgy tűnik, hogy a hatóságok nem tudják észérvekkel megmagyarázni, miért hozták ezeket a szigorító intézkedéseket. Olyan dolgokra hivatkoznak, amelyek ellentétesek azzal, amit ők tesznek. A betegség reális terjedésére és a védekezés hatékonyságára vonatkozó kérdéseinkre pedig nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni.

Szeretném tisztázni, ezzel az anyaggal nem azt akarjuk mondani, hogy nem kell védekezni a koronavírus ellen. Nem vagyunk Covid-tagadók, se Covid-ellenesek, úgy érezzük hogy ez egy nagyon komoly dolog. Éppen ezért elvárjuk a hatóságoktól is, hogy ezt komolyan kezeljék. Érdemi és nem látszatintézkedésekkel, felesleges hatalomfitogtatással. Ha pedig megkérdezzük őket, hogy miért is hozták a megszorító intézkedéseket, akkor tudományos érveket szeretnénk hallani, nem elterelő hantákat, vagy azt, hogy mások is ezt csinálták.

Tudjuk, hogy Romániában élünk, és számolunk ezzel. Márciusban nem csodálkoztunk, hogy felkészületlenül érte az országot a járvány. De egy évvel a koronavírus elindulása után ejsze ideje lenne gondolkodni, számolni, kutatni, nemcsak hasunkra csapva szigorítani, látszatintézkedéseket hozni, hatalmat fitogtatni. Mert lehet rendőrautókból himnuszt énekelni, de talán hatékonyabb lenne tudományos vagy legalább ésszerű érvek alapján védekezni. És az intézkedéseket érthetően elmagyarázni a lakosságnak.

The post Gőze sincs a kormánynak róla, miért zárta be az iskolákat és a piacokat appeared first on Átlátszó Erdély.

A romániai Facebook-felhasználók több mint kétharmada hírfogyasztásra használja a közösségi hálózatot. Tíz évvel ezelőttig a tévét kapcsoltuk be, ha látni akartuk, mi történik a világban, ma ugyanezért a Facebookot nyitjuk meg. Bár gyakran azt képzeljük, csak a fiatalok ülnek a Facebookon, ez már rég nem érvényes: egyre inkább a 45-60 évesek számítanak a platform leghűségesebb felhasználóinak. A fiatalok az Instagramon, újabban pedig a TikTokon vannak.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

A koronavírus terjedésével egy időben váltak népszerűvé azok a bírálatok, amelyek szerint a közösségi hálók és az online sajtó kontroll nélkül ontja a megtévesztést, félretájékoztatást, dezinformációt. Valóban károsabbak ezek a platformok, mint a klasszikus televízió? Hogyan lehetne szabályozni az online nyilvánosságot?

Nem lehetséges, hogy a szabályozás kártékonyabb, mint maguk a platformok?

A járvány elején Klaus Iohannis államfő szükségállapotot hirdetett, elnöki rendelete érintett többek között a félretájékoztatás kérdését is. Az online kiadványok a bezárást kockáztatták, ha hamis információt tettek közzé a járványról, és nem voltak hajlandók eltávolítani a kifogásolt tartalmat. Ezzel a hozzáállással az a gond, hogy az álhírek gyártói gyakran névtelenségbe burkolóznak, vagy ismeretlen helyről teszik közzé az anyagaikat, vagyis nem lehet őket megtalálni.

Mivel manapság könnyű egy új honlapot létrehozni és bejegyezni szinte bármilyen országban, ezért megnőtt a közösségi hálóknak az a szerepe, hogy összekössék egy-egy oldal törzsközönségét az ott publikált tartalommal. Itthon az ortodox.info.ro honlap esete mutatta meg, mennyire könnyű újraéleszteni egy álhíroldalt. Miután a hatóságok elérhetetlenné tették, az ortodoxinfo.ro címen bukkant fel. A Facebook nélkül ezek a honlapok elveszítenék olvasóik egy részét, akik nem értesülnek arról, hol találják az új oldalt.

[wp_ad_camp_1]

A közösségi hálózatok megkönnyítik olyan csoportok alakítását, amelyek hamis információkat, összeesküvés-mítoszokat, szenzációhajhász híreket fogyasztanak és terjesztenek. De ugyanezeken a hálózatokon alakulnak azok a csoportok is, amelyek megoldásokat terjesztenek, társadalmi és politikai tevékenységet fejtenek ki. Ha elfogadjuk, hogy a hazai állampolgárok számára a Facebook a hamis információk fő forrása, akkor el kell fogadnunk, hogy a valós információk fő forrása is a Facebook.

Sosem volt könnyű elválasztani a búzát az ocsútól.

Hogyan küzdjünk a káros információk terjesztése ellen anélkül, hogy alapvető emberi jogokat sértenénk, mint amilyen a szabad önkifejezéshez való jog? A „jó” és a „rossz” információk szétválasztása csak látszólag könnyű. És nem nyilvánvaló, hogy kinek kellene elvégeznie. „Igazságbizottság” fogja szortírozni az információt? A közösségi platformokra hagyjuk, hogy eldöntsék a kérdést? Képesek vagyunk mindig mi, a célközönség eldönteni, hogy hamis vagy igaz információt olvastunk éppen?

Az álhírek terjesztését akadályozó intézkedések nem kellene korlátozzák az alapvető jogokat, mint a szabad önkifejezés joga, nyilatkozta a Független Újságírásért Központnak Kate Coyer, a Harvard Egyetem és a budapesti Közép-Európai Egyetem kutatója. A hazai és külföldi hatóságok megoldásai inkább az olyan problémákra kellene koncentráljanak, mint a technológiai óriásvállalatok szándékosan homályos működése, vagy hogy épp azok nem rendelkeznek elégséges technikai ismerettel, akik ezt a területet szabályozzák.

„Olyan rendszerre van szükségünk, amely a közérdeket és a nyilvánosság szükségleteit egyaránt figyelembe veszi. Nincs ilyen rendszerünk az írott vagy az audiovizuális sajtóra, a közösségi médiára még annyira sem. Úgy vélem, nem kellene hagynunk módosítani a véleményszabadságot szabályozó törvényeken szükségállapotok idején. Ezeket a törvényeket nem akkor kellene változtatni, amikor a magánéletet érintő visszaélések és lakosság irányítására törekvő hajlam éppen aggasztó méreteket ölt. Ha kinyitjuk Pandora szelencéjét, nehéz lesz visszazárni”, állítja Coyer.

Ezek az intézkedések hatástalanok, ha a honlapok tulajdonosai nem ismertek, miközben a negatív következményeik széleskörűek. Ilyen az újságírók megfélemlítése, akik a cenzúrát ellenük irányuló fegyverként érzékelik.

[wp_ad_camp_2]

„Az egyik pozitívum, amit észleltem, hogy a közösségi platformok elkezdték népszerűsíteni a megbízható információkat. Például ha valaki arra keres rá, hogy „igyak-e fertőtlenítőt a koronavírus ellen?”, annak a Google az Egészségügyi Világszervezet vagy más olyan egészségügyi szervezet honlapját ajánlja, amely megbízható információkat terjeszt. Ez olyan válasz a dezinformációra, amely megvéd a véleményszabadság korlátozásának problémáitól”, jelentette ki Coyer.

Más kezdeményezések, mint az álhírek jelzése a közösségi platformokon, a tudatosító és oktatókampányok az álhíroldalak működési módjáról még hatékonyabbak lehetnek a megtévesztés ellen, és még inkább tiszteletben tartják a véleményszabadságot.

Fordította: Szabó Tünde

Nyitókép: Steve Buisinne. A kép forrása a Pixabay.

A Független Újságírásért Központ cikksorozata az álhírekről:

[irp posts=”29659″ name=”Így hoznak jövedelmet az álhírek”]

[irp posts=”29668″ name=”Mit mond a tudomány az álhírekről?”]

[irp posts=”29729″ name=”Mit kezdjünk az álhírekkel?”]

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Ki döntse el, mi az álhír? appeared first on Átlátszó Erdély.

Az új koronavírus okozta világjárvány újra az álhírekre irányította a közvélemény és a hatóságok figyelmét. A pánikkeltő, stresszt kiváltó események vagy akár a megnövekedett érdeklődés is kedvez az álhírek terjedésének. Választási kampányok, világjárványok, gazdasági válságok fokozottan kötik le a figyelmünk, a hírgyártók pedig – jó vagy rossz – tartalommal szolgálják ki.

Általában azért fogyasztunk híreket, hogy megtudjuk, mi történik a világban. Gyakran azonban olyan információkat keresünk, amelyek ráerősítenek az értékeinkre és világnézetünkre. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) egy tanulmánya szerint nehezebben emésztjük meg azokat a híreket, amelyek kikezdik a világlátásunkat, mert megértésük fokozott szellemi erőfeszítést igényel. Ráadásul negatív érzelmeket keltenek, ami kényelmetlen számunkra.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Az MIT kutatási eredményei aggodalommal tölthetik el azokat, akik az utóbbi években az online terjedő álhírek ellensúlyozásának módszereit igyekeztek kidolgozni. Többen javasoltak olyan intézkedéseket, mint a különböző botok – automatizált feladatokat végrehajtó internetes applikációk – megszüntetése, online tartalom blokkolása, információellenőrző kampányok vagy épp médiaoktatás. De reális elképzelés, hogy valaha is ellenőrzés alá vonjuk a jelenséget?

Egyáltalán kívánatos-e bármi áron ellenőrizni az álhírek terjedését?

Az online tér kevésbé szabályozott, mint az audiovizuális sajtó. Rádió- és tévéműsorok sugárzásához frekvenciára van szükség, egy ország frekvenciasávja pedig korlátozott. Frekvencia igényléséhez az állam egy sor – a tartalmat is érintő – feltételt támaszt: méltányosság, kiskorúak védelme, stb. Az interneten korlátlan számú kiadvány működhet, amelyeket az állam nem tud korlátozni, mert a feltételekért cserébe nem tud semmit nyújtani.

[wp_ad_camp_1]

Az internet decentralizált, nem ismer országhatárokat, az országos hatóságok emiatt sem tudják ellenőrizni. Ez hasznos, ha például visszaélésekről szeretnél információkat közzétenni, és nem szeretnéd, ha a hatóságok üldöznének érte. De káros, ha összeesküvés-mítoszokat akarsz terjeszteni, és így akarod elkerülni a hatósági büntetést.

Az internet szabadsága teszi lehetővé a visszaélést. A nagy dilemma éppen az,

hogyan lehet biztonságosabbá tenni az internetet cenzúra nélkül.

Először is tudnunk kell, hogy az internet sem felügyelet nélküli terep. Itt is alkalmazandók a fizikai világban érvényes viselkedési szabályok. Az álhírek terjesztése azonban nem bűncselekmény, amíg nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, vagyis ha nem járnak nagyon súlyos következményekkel.

Léteznek már javaslatok a kevésbé súlyos esetekre is. Egyesek a felhasználók viselkedését megváltoztató beavatkozásokat sürgetnek: a hamis információkat is magában foglaló tartalmak felcímkézése, a valós információk terjesztésének ösztönzése a közösségi hálókon.

Független szervezetek adatellenőrzése akkor működik, ha rövid és tárgyszerű. Az interaktív grafikonok, mint az úgynevezett igazságbarométerek egyelőre inkább zavart és ellenérzést keltenek a felhasználók körében. A közvetlen üzenetet könnyebben fogadják be a felhasználók, főként ha az üzenet egy teljes kijelentést, nem csak egyes részeit azonosít igazként vagy hamisként. De ne feledjük, hogy a felhasználó könnyebben söpri félre azokat a cáfolatokat, amelyek a személyes világnézetét is megkérdőjelezik.

Az automatizált botok vagy bizonyos tartalmak eltüntetése nem fenntartható megoldás, mert botokat, álhíroldalakat és felhasználói fiókokat könnyen újra létre lehet hozni. A sajtó jelenlegi rendszerében a túltermelés a szabály, a „megtisztításához” szükséges erőfeszítés hatalmas emberi és technikai erőforrást igényel. A tartalom blokkolásához szükséges bürokrácia pedig könnyen disztópiává válhat: bizottságok fogják megállapítani, mi az igazság? Vagy épp automatikus rendszerek?

Kinek a valósága lesz a mérce?

A közbeszédet nem lehet önkény gyakorlása nélkül megtisztítani a „veszélyes elemektől”. Romániában a Covid-19 miatti szükségállapotban a tartalom blokkolásával a belügyminisztérium egyik bizottsága foglalkozott. Ez a lakosság felügyeletének egyik intézménye, amely semmilyen szakértelemmel nem rendelkezik a sajtószabadság, a szabad önkifejezés és az információhoz való hozzáférés terén.

Ami a felhasználók viselkedésébe történő beavatkozást illeti, a médiaoktatás tűnik hosszú távú megoldásnak azokra a problémákra, amelyeket az internet infrastruktúrája és működési módja generál. Ezt bármilyen korban el lehet kezdeni, de az iskolában a leghatékonyabb, mert ebben az időszakban formálódnak a jövő olvasói. További előnye, hogy nem sért emberi jogokat, nem veszélyezteti a demokrácia állapotát, ahogy a cenzúra teszi (eufemisztikusabban: a tartalom blokkolása).

A médiaoktatás nem csodaszer, és nem oldja meg az online tartalomgyártás logikájából adódó problémákat, ahol mi, fogyasztók adatokat termelünk, ezek az adatok pedig jövedelmet generálnak. A médiaoktatás elismeri az információfogyasztók információtermelő szerepét is, amely szerep olyan új felelősségekkel jár, amelyeket fel kell ismernünk abban az életkorban, amelyben ez az átalakulás végbemegy. Ez az életkor pedig egyre hamarabb köszönt be.

Fordította: Szabó Tünde

Nyitókép forrása: ColiN00B/Pixabay

Az álhírekkel foglalkozó sorozat korábbi részei:

[irp posts=”29659″ name=”Így hoznak jövedelmet az álhírek”]

[irp posts=”29668″ name=”Mit mond a tudomány az álhírekről?”]

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Mit kezdjünk az álhírekkel? appeared first on Átlátszó Erdély.