„És most rád küldöm a dühös szellememet!” – mondta a férfi, és éreztem, hogy valami elkezd fojtogatni. 

Ezt a mondatot egy harmincas nő osztja meg velem, Nagybányán ülünk, egy nyilvános parkban. Többször megkér, hogy álljunk meg a beszélgetésben, mert valaki ismerős sétál el éppen, egy helyi pap vagy egy tanár. 

Eleve nem szerencsés, ha egy szexuális és érzelmi visszaélésekről szóló témába bárki belehallgat, de Sára ráadásul érzékeny helyzetben van: évek óta próbálkozik, hogy a közösségen belül és hivatalos úton is érvényt szerezzen az igazának. 

Csakhogy ez nagyon nehéz, és az abúzus túlélőjének érzelmileg igencsak megterhelő feladat. Főleg, ha a közösség nem igazán akar szembenézni a történtekkel. Márpedig eddigi munkáim során azt tapasztaltam, hogy egy ilyen hosszú bántalmazástörténet kapcsán sok szereplőnek kell félrenéznie ahhoz, hogy az elkövető ennyi ideig aktív maradhasson.

Ott ülök, hallgatom Sára történetét. Tíz méterrel odébb a kisfia játszik az apukával. Hallgatom, miket kellett kibírnia, figyelem, ahol a borzalmas részeknél a hangja megváltozik, az emlékezéstől disszociál, és azon gondolkodom, hogyan fogom értésére adni az olvasóknak, mi minden történt vele. Aztán hónapok múlva elkezdem megírni ezt a cikket, miután biztos vagyok benne, hogy helyére került minden mozaik.

• Ez a cikk egy erdélyi város zárt közegeiben feltárt szexuális visszaélések és súlyos etikai határátlépések történetét dolgozza fel.
• Konkrét eseteken keresztül mutatja be, hogyan működtek szektaszerű mintázatok a hagyományőrzés, a „magyar szó” védelme és a közösségi identitás retorikája mögött – többek között a Turul–Sas Lovagrend környezetében.
• A cikk bemutatja, hogyan nem ismerték fel vagy hagyták következmények nélkül a gyermekbántalmazásokat és intézményi mulasztásokat, többek között a nagybányai Németh László Elméleti Líceumban.
• A történetek nem elszigetelt ügyek: megosztott közösség rajzolódik ki, ahol a hallgatás, a relativizálás és a megszólalás áll szemben egymással.

Sára 2008-ban lépett be a Turul-Sas Lovagrendbe 

Tanára, Nagy-Jenei Zoltán javasolta, miután nemzeti érzelmű fiatal volt, és a tanártól érdeklődött, érdemes lenne-e a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom felé orientálódnia. Nagy-Jenei azt mondta neki, hogy azt nem ismeri, válassza inkább az általa alapított lovagrendet, amelynek szintén fontosak a nemzeti értékek. Az 1994-ben alapított Turul-Sas Lovagrend akkoriban már nagy múltra tekintett vissza, de az alapítók közül csak Nagy-Jenei maradt benne ilyen hosszú időn keresztül. 

Sára élt a lehetőséggel, és nyolcadik osztályban csatlakozott a rendhez. Szinte hetente túráztak a környező hegyekben, illetve íjazást és táncot tanultak.

2008-ban körülbelül 15 tagja volt a lovagrendnek, akkori és volt diákok. A Turul-Sas Lovagrend finanszírozási lehetőségeit bővítendő jött létre a Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület 2010-ben.

Hogyan épült fel a Turul-Sas Lovagrend? 

Rendkívül hierarchikusan: a rendet a Nagymester irányítja, aki természetesen Nagy-Jenei Zoltán maga. Innen lefelé palotás lovagok és palotás hölgyek, lovagok és udvarhölgyek, lovagjelöltek, udvarhölgy-jelöltek és apródok alkották. 

Nagy-Jenei egy egész fantáziavilágot teremtett. Például a Nagybánya körüli erdőknek és kirándulóhelyeknek mind megvoltak a fantázianeveik, ezeket hűbéri javadalmakként „osztogatta” a Nagymester a hűbéresei között.

Feljebb jutni azonban nem transzparens kritériumok szerint lehetett, hanem Nagy-Jenei szubjektív döntése alapján. Ha lány voltál, akadt más módja is az előremenetelnek, mint a fiúk esetében, de erről majd később. 

Szüksége van Sárára

Sára kilencediktől egy távolabbi városban szeretett volna tanulni, de a tanár meggyőzte, inkább maradjon a helyi Németh László Elméleti Líceumban, mondván, nagyon kevés Bányán a fiatal, és csak Sárával tud a nemzetért dolgozni, szüksége van rá. 

De amint elkezdődött a kilencedik, kiderült, hogy Nagy-Jenei Zoltánnak mégsem volt akkora szüksége a lányra, nem vette igénybe a segítségét. A lány a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomban kezdett tevékenykedni, majd a tanár tizedikben mégiscsak szólt, hogy segíthetne: akkor lett kész az egyesület, Sára a pályázatok megírásában és az elszámolásban aktívan részt vett. 

Apja helyett apja lesz

Kilenc vagy tizedik osztályban tanórai feladatként fogságban lévő katonáknak kellett levelet írniuk. Miközben Sára átvette a dolgozatát, a tanár azt mondta, szeretne beszélni vele órák után. 

Akkor azt ecsetelte, hogy az írásából feltűnt neki, hogy apahiánya van a lánynak, ő pedig szeretne segíteni, apja helyett apja lesz, segít mindenben, amiben tud. „Nem értettem, hogy miről beszél. (…) És elkezdtem kételkedni magamban, azon tépelődtem, hogy mit láthatnak kívülről az emberek rajtam, ha én ilyen dolgokat nem is veszek észre, mi minden lehet még ott” – mondja a lány.

2009 végén csíkszeredai kiránduláson vett részt Sára és egy fiú a rendből. Sára felidézi, hogy ekkor találkoztak Orbán Zsolttal is, aki szintén történelemtanár, s akiről már megírtam két cikkben (ide és ide kattintva olvasható), hogyan élt vissza diáklányokkal évtizedeken keresztül. 

Ezen a kiránduláson Nagy-Jenei magához hívatta beszélgetni Sárát. Elmondta, hogy mennyire tetszett neki, hogy a fiúval sétáltak Somlyón, és a két diáknak együtt kellene lennie. És elmondta azt is, hogy ő nem tanítványként, hanem barátként tekint a két fiatalra.

A lány és a tanár egyre több időt töltött együtt. Egyrészt a lovagrendben, másrészt az egyesületi munkában, az egyre szaporodó fellépéseken. Az általa vezetett Schönherr Gyula Történelmi Kör nevű foglalkozás ugyancsak lehetőséget teremtett az iskolán kívüli találkozásokra. 

Emese álma és a rejtett kamera

Sára tizedikes volt, amikor Nagy-Jenei megkérte őt és a húgát, hogy adjanak elő egy rövid iskolai színdarabot Emese álma címmel. „Azt mondta, ha van kedvünk, vigyünk magunkkal hosszú fekete ruhát, és minden alkalommal ott, a történelemteremben öltözzünk át, addig ő kimegy”. Minden próbán ez volt a koreográfia. Három hónapig próbálták a darabot, amelyben alig volt néhány mondat, és végül nem mutatták be. 

Miután a lány elballagott, a tanár megmutatta, hogy tart egy kamerát a történelemteremben a szekrényben elzárva. A lány attól tart, készülhettek felvételek róla ebben az időszakban. A későbbiekben látni fogjuk, hogy Nagy-Jenei készített képeket meztelen kiskorú lányokról.

Elszigetelni a lányt

A lány emlékei  szerint 16 éves volt, amikor Nagy-Jenei Zoltánnal Budapestre utazott a Gloria Victis történelmi vetélkedőre. Sárának akkoriban volt egy budapesti fiúja, és megbeszélte a sráccal, hogy találkozzanak, ha már úgyis Pesten jár. A tanár azonban azt mondta, hogy csak akkor mehet a lány, ha együtt felhívják az édesanyját, aki megerősíti. Sára anyukája azt mondta, természetesen elengedte a lányát, de a tanár nem akarta elhinni. 

Visszatérve Nagybányára, a túrázásokon többször magához hívta a lányt, és elmondta, hogy nagyon megbántva érzi magát, és haragszik amiatt, hogy Sára a fiúval találkozik, micsoda erkölcstelen dolog ez.

A téma később is terítéken maradt. A lány tizenegyedikes volt, a Székely Szigetre készült, amikor az indulása előtt e-mailt kapott a tanárától. „Azt írta, ne haragudjak, hogy a nagy napom előtt a düheivel zavar, de időben szóljak, ha nem szeretném, hogy helyettem keressen másik áldozatot. Akkor nem értettem, mit jelent ez” – idézi fel Sára. 

Aztán a következő év februárjában Sára bejelentkezett a lovagrend egyik túrájára. A tanár felhívta előző este, hogy ők ketten elindulhatnának másnap kicsit korábban, mert felvinné a Turulkőre (a lovagrendi mitológiában ez a Sólyomkő neve), ahová még a feleségét sem vitte fel, pedig a nő sokszor kérlelte.

Másnap reggel hétkor elindultak, felmentek a sziklára, és megálltak a szakadék szélén. A tanár átkarolta a lányt, és azt mondta neki, írt egy verset, döntse el, hogy elviszi magával, vagy összetépik. Felolvasta a verset, a lány azonban azt mondta, inkább tépjék el. Tett egy lépést tehát, hogy megvédje magát a szituációban, és kvázi visszautasította a tanárát. 

Nagy-Jenei Zoltán azt mondta: rendben, tudomásul veszi, és szótlanul mentek le találkozni a többiekkel. Sára a csendet büntetésnek érezte, aggódni kezdett, hogy valami nagyon rosszat tett. Aztán a tanár egy adott ponton megfordult, és megkérdezte, biztos-e benne Sára, hogy a barátjával akar maradni. Azt éreztette a lánnyal, hogy csalódott. 

A tanár számos manipulációs technikát használt a lánnyal szemben. A bűntudatkeltést itt épp a figyelemmegvonás követte: ahogy leértek, utána körülbelül egy évig nem szólt Sárához. Például hiába volt a lány osztályfelelős, nem vette többé igénybe a segítségét, osztályszervezési feladatokra is látványosan másokat kért fel.

Büntetés vége, a pokol kezdete 

Eljött 2012 decembere, amikor a Nagymester ismét észrevette, hogy Sára a világon van. Lejárt a büntetés, és szóba elegyedett vele. A lány egyszer egy nagy krikszkrakszot rajzolt a táblára, mire Nagy-Jenei egy hét múlva megjegyezte, hogy „látja, milyen zavar van bennem, odament a táblához, letörölt részeket, és kapukat rajzolt fel, hogy találjak ki ebből a zűrzavarból”. Az akkor 18 év körüli lány elfogadta a segítségét. Két beszélgetés alkalmával is lelkizni próbált a tanár: elmondta, hogy aggódik, mert a lány nagyon megváltozott. Aztán karácsony előtt a harmadik beszélgetésen, az osztályteremben felvezette, hogy most nehéz kérdéseket fog feltenni, majd derült égből villámcsapásként azt kérdezte a lánytól, hogy a két addigi barátját hányszor elégítette ki. 

„Személyemet érintő ügy nem létezik. Rólam terjesztett pletykák viszont igen”.

Nagy-Jenei Zoltánt több alkalommal kértük fel telefonon, hogy személyes találkozón adjon interjút, először azt ígérte, hogy erre lehet esély, ha előbb írásban küldök kérdéseket, majd azt mondta, mégsem ad személyesen interjút.

Írásos válaszaiban tagadja, hogy elkövetett volna érzelmi, fizikai vagy szexuális abúzust diákjaival szemben, mint ahogyan azt is, hogy önmagát természetfeletti erővel felruházottnak állította volna be bármely tanítványa vagy lovagrendbéli tag előtt. 

Állítja, a lovagrend hierarchikus berendezkedése egyedül a középkori jellegnek köszönhető, bárki kifejthette a véleményét, és a líceumi tagok 3-5 éves jelenléte a lovagrendben szerinte nem arra utal, hogy valaki megalázástól, bántalmazástól szenvedett volna. 

Az utóbbi időben azonban három tagot kizártak a Turul-Sas Lovagrendből, akik szervezett „lejárató hadjáratot” indítottak Nagy-Jenei ellen, és ország-világ előtt keresték a bűnösségére vonatkozó bizonyítékokat – írja válaszában. 

A tanügyi rendszeren belüli kivizsgálások nem találtak rá nézve terhelő bizonyítékot, az őt ért vádakat szervezett pletykának tekinti. A „lejárató hadjáratot” értelmezése szerint 2024-25-ben járatták csúcsra, ekkor kénytelen volt megszólalni nyilvánosan is közösségi oldalán az ügyben.

Arra, hogy van-e hatósági kivizsgálás folyamatban ellene, megtagadta a válaszadást. 

Nagy-Jenei Zoltán válaszát teljes terjedelmében ezen a linken közöljük, a másodjára elküldött kiegészítő kérdéseket a sorszám mellett betűvel jeleztük. (A cikk a beágyazott dokumentum után folytatódik.)

Baljós jelek már voltak addig is. 

Például 2010 körül Visegrádon vettek részt a lovagrenddel a lovagi játékokon. Tudomásunk szerint akkoriban vezette be a Nagymester a szabályt, hogy nem szabad fehérneműt húzni, mert a középkorban sem viseltek ilyet az emberek. És ha már szabály, akkor ha nem is minden esetben a Nagymester, de a helyettese, Habina Róbert bármikor ellenőrizhette, hogy betartják-e: végigsimította a lányok fenekét. A fiúkét nem. 

Na de vissza a tanterembe, 2012-be: Sára úgy emlékszik, jól felépített beszélgetés volt, megkérdezte a tanár, hogy volt-e már a fiúkkal valami, mire a lány bevallotta, hogy igen. A tanár sopánkodott, hogy sejtette ugyan, de nem ezt várta Sárától, hogy ilyeneket csináljon, ez most őt nagyon-nagyon lesújtja. Megkérdezte ekkor, hogy hány ilyen alkalom volt, a lány pedig mondott egy számot. Ekkor a tanár magához vonta és elmondta, hogy a lány mennyire megbántotta azzal, hogy a „Turulkőn” eltépték a versét. 

Áldozatnak állította be magát, majd 

nagy önsajnálat közepette megcsókolta a lányt, aki lefagyott, nem értette, hogy mi történik. A Nagymester másnap felhívta Sárát, és azt mondta, elmesélte a feleségének is, amit a lány elárult az intim életéről, és hogy ő sem gondolta volna ezt Sáráról, a nő még sírt is. Sára teljesen összezavarodott, azt gondolta, nem jó a belső mércéje, hiszen lám, ha az osztályfőnöke, egyben Nagymester és a felesége is szenvednek, akkor ő nagyon rossz ember lehet.

A decemberi csók után, a téli vakációban a tanár új e-mail címről kezdett leveleket küldözgetni, amelyekben felidézte, hányszor volt a lány a barátjánál vagy fesztiválon, és követelte, hogy részletesen számoljon be minden, fiúkkal kapcsolatos alkalomról, ami vele történik. 

Láthatjuk, hogy

a bántalmazó már gyermekkorban elkezdi kiépíteni a toxikus kötődést, 

amikor a gyerek személyiségfejlődésébe is bele tud nyúlni. Ilyenkor sérül a gyerek identitása, önértékelése és kapcsolati mintázatai. Nem feledhetjük, hogy bár a groomingot csak Sára tizedikes tanévének végétől számítjuk, a tanár már ötödiktől tanította őt. 

Ezenkívül számos kirándulás, történelmi felkészítő és más foglalkozás állt rendelkezésére, hogy a kontroll mechanizmusait kiépítse. Cikkünk megírásakor több volt Németh Lászlós diák is elmondta, hogy a tanár kezdettől fogva olyan társadalmi mintára tanította a gyerekeket, ahol a nő teljesen alá van rendelve a férfi akaratának, és ezt az egyenlőtlenséget történelmi példákkal normalizálta. Néhány más volt diákja viszont egyáltalán nem emlékszik ilyesmire. 

A kontroll kiépítésének egy fontos fokmérője az, amikor a valóságérzékelés és az önbecsülés megrendül, a tanár „kéréseit” egyetlen követhető utasításként éli meg a bántalmazott személy. Ezzel magyarázható a következő eset is.

Menjen át, mert nincs otthon a felesége

2013 januárjában, egy ködös túra alatt Nagy-Jenei Zoltán elkezdett a jelen lévő lovagoknak utalgatni arra, hogy Sára nem is olyan, mint amilyennek mutatja magát, és hogy ő kényes dolgokat tud róla. Hazafelé a buszon nagyon kihívóan nézte a lányt. Egy óra múlva felhívta, hogy menjen át, mert nincs otthon a felesége.

Ott azt ecsetelte, hogy már rég kinézte magának, és a lány sok szomorúságot okozott neki azokkal, amiket a fiúkkal csinált. Azt is mondta, hogy Sárának most legalább annyiszor ki kell elégítenie őt, mint a fiúkat, hogy bűnét és az okozott fájdalmat jóvátegye. Megkérdezte a lányt, van-e annyira erős, hogy levegye a melltartóját, mert ha igen, akkor feljebb léphet a lovagrendben. Kérdezett egy számot, és a választ követően a tanár egy füzetbe be is húzta az első strigulát, miután a lány orálisan kielégítette. 

Érettségiig ez így ment. Néha találkoztak, és a lány próbálta „jóvátenni az általa okozott szomorúságot”. 

Csakhogy a „tartozás” nem akart apadni,

a tanár mindig talált még egy időpontot, mikor eszébe jutott, hogy a lány a barátjával volt, elmeséltette, hogy mi volt, és hozzáadta a többihez. Voltak légyottok az iskolában, a tanár lakásán és egy lovagrendi tag lakásán is. De az volt a terv, hogy érettségi után a tanár elengedi a lányt. Nagy-Jenei sosem létesített behatolással szexuális kapcsolatot, azt mondta, a szüzesség a legfőbb erénye a lovagrendi nőknek, és maradjon majd valami a lány férjének is. 

A tanév végéhez közeledve Sárán egyre nőtt a nyomás. Titkolóznia kellett otthon, volt úgy, hogy azt hazudta, egy barátnőjénél aludt. Mindeközben a tanár módszeresen elszigetelte a baráti körétől. 

Egyszer például meglátta, hogy a folyosón Sára egy fiú osztálytársa masszírozta a lány nyakát. Aznap este rettenetesen kiabált a lánnyal: hogy képzeli, hogy ha neki őt kell kielégítenie, bárki más férfi hozzáérhet?

Akkor is hívta a lányt magához, ha otthon volt a felesége, sőt, azt szerette volna, ha a felesége és a lány baráti viszonyt alakít ki. Sárának a tanár újszülött gyerekére is vigyáznia kellett aztán, de kellett a feleséggel sétálni menni, vásárolni stb. Közben megtörtént, hogy míg a feleség a gyereket altatta, Sárának fel kellett húzni a szoknyáját. Ekkorra már nemcsak a lovagrendben, hanem civilben is tilos volt bugyit húzni. 

Beszédes, hogy Nagy-Jenei egyszer a felesége előtt gurult dühbe, mert megtalált egy Magyar Szigetes videót, amelyen Sára egy fiú nyakában ült egy koncert alatt. Kiabálni kezdett, és 

ez volt az első alkalom, hogy fizikailag is bántotta a diákját. 

A feleség pont nem volt bent a szobában, de úgy belerúgott a lányba, és a két-három év körüli gyerek játékába, hogy a kicsi ijedtében sírva fakadt. 

Hogy a feleség, aki szintén tanár volt, mennyire volt otthon elnyomva, nem tisztünk megállapítani. Sára úgy emlékszik, rá nagyon haragudott a nő egy adott ponton, tehát sejtenie kellett, hogy mi történik. Meg eleve: családi barát ide vagy oda, szöget üthetett volna a fejében, hogy mit keres olyan gyakran náluk a férje egyik diákja.

Sára azt is meséli, hogy a tanár beszélt egyszer neki egy nőről, aki a múzsája volt, és állítólag szeretett volna visszaférkőzni a férfi kegyeibe. És hogy kik a múzsák? Sárának Nagy-Jenei Zoltán évekkel később elmesélte, hogy több diáklány is szokott modellt ülni neki meztelenül az osztályteremben. A férfi állítólag csak nézte őket, és írta a rosszabbnál rosszabb verseket. 

Az érettségihez közeledve Sára egészsége nagyon megromlott. Sokat fogyott, a hormonháztartása felborult. De azt remélte, legalább vége lesz ennek a helyzetnek, hiszen ez volt az egyezségük Naggyal. A lány szabadult volna, azt hitte, ha lerója a „tartozását”, felszabadulhat, 

de sokkal rosszabb irányba fordultak az események. 

A román érettségi napján a tanár felhívta Sárát, hogy a kisgyereke kórházba került, újra kellett éleszteni. Kiderült, egyes típusú cukorbetegsége van. A Nagymester Sárát okolta, bebeszélte neki, hogy a lány a hibás, mert olyan erkölcstelenül él, hogy ettől ő feldühödött, és belerúgott a kisfia játékába. 

Sára pedig elhitte, mert nem volt más magyarázata arra, hogy a kisfiú egyik napról a másikra hogyan lehetett ennyire rosszul. Bűntudata volt. Nagy-Jenei Zoltán még rászólt, hogy vásároljon be a feleségnek és a gyerekének, és vigye a csomagot a kórházba. 

Ekkoriban a tanár már rendszeresen ütlegelte, és volt, hogy bele is rúgott. 

Aztán ahogy telt a nyár, és Sára elhitte volna, hogy megszabadult ettől a lidércnyomástól, a tanár meggondolta magát. Előbb azzal manipulálta a lányt, hogy nagyon nehéz időszaka van a kisfia miatt, és csak Sára érti meg őt, a felesége nem. 

A szellemek összetartoznak

A lány Kolozsvárra ment egyetemre. Ekkor kapott egy gyűrűt a Nagymestertől, amibe bele volt gravírozva két név, az ő szellemneveik: Méhkehely a lány, és Méndüh a tanár. Azt mondta, a gyűrű majd megvédi, és megtiltotta a lánynak, hogy fiúkkal beszéljen. Ő határozta meg, hogy kivel lakhat, kivel találkozhat, távolról is kontroll alatt tartotta. Gyakran haza kellett utaznia a lovagrend tevékenységere, legtöbbször a szülei sem tudták, hogy éppen a városban van. 

A lánynak egyáltalán nem voltak jók a diákévei. Nagy-Jenei állandóan meztelen fotókat kért, különböző helyszínekről, és webkamerán mindent meg kellett tennie, amit a férfi kívánt. Semmilyen szabadidős tevékenységre nem mehetett el, így nem is tudott barátkozni. 

Magányos volt, és ezt tetézte, hogy haza is ritkábban ment, mert a Nagymester felesége valamelyik e-mail fiókban (Nagy-Jenei állandóan váltogatta őket, és újakat hozott létre) meztelen képeket talált Sáráról. A tanár azt mondta, a lány nyomul rá ezekkel, a feleség meg úgy tűnik, elfogadta a magyarázatot.

Okkultizmus, fekete mágia és BDSM

Az egyetem harmadik évére a lány már nagyon ki akart valakinek tálalni erről az egészről, a Nagymester meg egyre durvábbá vált. 

Nagy-Jenei Zoltán éveken át építette Sára előtt a képet magáról, hogy látó, aki kommunikál és kapcsolatban van a szellemvilággal.

A lánynak egy oltárt is be kellett rendeznie a szobájában, ami előtt szertartásokat kellett végeznie. Az oltár a Nagymester versrészleteit és különféle rajzokat tartalmazott. Nagy-Jenei Zoltán elhitette a lovagrend tagjaival, hogy különleges képessége van. Sárát is megtanította tarot kártyát vetni és ingát használni, hogy beszélgessen a halott nagyapjával, ha akar. 

A webkamerán gyakran kellett szertartásokat végeznie Sárának egy kehely segítségével. Nagy-Jenei azt mondta, ezek a szertartások fogják megvédeni a lányt az ártó szellemektől. 

A lányon gyakorolt kontrollt jelzi, hogy eljutottak addig, amíg a lány vizeletszertartást tartott, és a tanár utasítására meg kellett innia a vizeletét. De volt olyan is, hogy széklettel végzett szertartást. Egy ilyen alkalommal történt az a jelenet is, amivel a cikket kezdtem: a tanár „elküldte a lányhoz Méndüht”, azaz a haragos szellemét, a lány pedig úgy észlelte, hogy valóban besötétedik a szobában, és valami elkezdi fojtogatni.

Ha eddig nem lett volna elég durva a történet:

a webkamera mögül utasításokat küldő Nagymester egyre nehezebb szexuális feladatokkal látta el a lányt. Egy idő után már a mellét kellett véresre szurkálnia, máskor pucéran kellett kiállnia az ablakba. Egy következő alkalommal a volt osztályfőnök visszahívta Sárát a régi iskolájába, és megparancsolta, hogy a fiúvécében nyalja le a piszoárt.

A tanár retorikája az volt, hogy minden ilyen feladattal magasabb szintre lép a lány. Papnőnek állította be – ez komoly változás volt ahhoz képest, hogy az elején értéktelen ágyasnak nevezte. Csakhogy Sára egyre rosszabbul lett minden teljesített feladat után.

Az egyetem elvégzése után úgy érezte, nincs elég szaktudás a kezében, azt látta biztosnak, ha elvégez egy tanfolyamot egy másik városban. Persze minden kezdődött elölről: be kellett számolnia róla, kivel beszélget, hol jár, mivel tölti az idejét. Aztán felbukkant a színen Sára régi barátja, aki ugyanebben a városban lakott, és akit Sárának még tizenkettedik osztályban egyik napról a másikra el kellett hagynia a Nagymester utasítására. 

Miután Nagy-Jenei Zoltán kiakadt és veszekedett Sárával, végül is „elengedte”, azt mondta a lánynak, megengedi, hogy lefeküdjön bárkivel, de mindig tudnia kell, ki a gazdája. 

De álljunk meg itt egy pillanatra, és vizsgáljuk meg, hogyan érezhette  Sára, ha elvetjük a gondolatot, hogy a Nagymester tényleg okkult erőkkel rendelkezik. A kortárs pszichológia képes megmagyarázni, ezért bemutatom,

hogyan működik a bántalmazások egyik legrosszabb, összetett fajtája.

Ha meg kellene nevezni a folyamatot, amellyel Sára szembesült, akkor azt mondhatnánk, hogy traumára épülő, hosszú távú kontrollal van dolgunk, melyben a túlélő internalizálja az agresszort. 

Ahhoz, hogy minél pontosabban meg tudjam fogalmazni, mit élt át Sára a bántalmazó viszonyban, több szakirodalmi alapművet fellapoztam. Természetesen a cikk egésze átesik szakmai lektoráláson is.

A könyv, ami talán legtöbbet segített, még nem jelent meg magyarul. Janja Lalich Bounded Choice című könyve arra keresi a választ, hogy miért maradnak benne intelligens, reflektív emberek is súlyosan kontrolláló rendszerekben. A bounded choice fogalma arra utal, hogy az áldozat döntései látszólag szabadok, valójában azonban belsővé tett ideológiai és érzelmi keret szorításában születnek. Az ideológiai vezető világnézete az egyénben nem külső elvárásként, hanem belső realitásként működik.

Ebben a keretben a természetfeletti vagy 

az okkult erőbe vetett hit nem irracionális, 

hanem a rendszer logikus következménye. Lalich több példát hoz arra, hogy a követők testi reakciókat tulajdonítanak a vezető „energiájának” vagy „haragjának”. A kontroll lényege nem a folyamatos fenyegetés, hanem az, hogy az áldozat maga tartja fenn a rendszert saját testében és gondolkodásában.

Van persze bőven magyar szakirodalom is, ahonnan érteni lehet Sára és a Nagymester viszonyát. Ferenczi Sándor Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között című, alapműnek számító szövegében írja le az azonosulást az agresszorral. A gyermek – vagy alárendelt helyzetben lévő fiatal – a túlélés érdekében belsővé teszi az elkövető logikáját, hangját és szabályait. Ez nem tudatos döntés, hanem adaptív válasz egy feldolgozhatatlan hatalmi helyzetre.

Ez az elmélet segít hozzá annak megértéséhez, hogyan válhat egy tanár mondata belső utasítássá, amely automatikus testi reakciót (pl. fulladást) vált ki – akkor is, ha az agresszor már csak képernyőn jelenik meg.

Judith Herman Traumák és gyógyulás című könyve a „captivity”, azaz fogsághelyzetek pszichológiáját elemzi. Herman ide sorolja a családon belüli abúzust, szektákat, hadifogságot és más aszimmetrikus viszonyokat. Leírja, hogy ezekben a helyzetekben az áldozat elveszíti a saját valóságérzékelésébe vetett bizalmát, és 

az elkövető válik a „valóság mércéjévé”.

A könyv egyik kulcsfogalma az internalizált elkövető. Herman szerint is az elkövető hangja, tekintete, fenyegetése belső pszichés struktúraként működik tovább. Ez magyarázza, hogy egy verbális vagy szimbolikus aktus miért válthat ki azonnali testi reakciókat: a test a korábbi tanulás alapján valós veszélyként érzékeli az ingert.

Mivel a fő hatalmi figura működése a lovagrendben hasonló a szektaszerű működéshez, és a mágikus gondolkodás is jelen van a történetben, segít az értelmezésben Margaret Thaler Singer Cults in Our Midst című szövege. A segítő szakmának ennek az alapművében a szerző részletesen leírja, hogyan jön létre pszichológiai kontroll zárt vagy félig zárt rendszerekben, ahol egy karizmatikus vezető fokozatosan lebontja a követők autonómiáját. 

Külön fejezetet szentel annak, amit „misztikus manipulációnak” nevez: amikor a vezető természetfeletti, spirituális vagy „energetikai” erőkkel ruházza fel magát, és ezt a narratívát következetesen megerősíti rituálékkal, nyelvezettel és érzelmi nyomással.

Singer számos esetet hoz, ahol a követők valós testi tüneteket (fulladás, ájulás, fájdalom, bénulás) élnek át pusztán a vezető szavaira vagy fenyegetésére. Ezek nem pszichózisos tünetek, hanem tanult, kondicionált válaszok, ahol a félelem, a szuggesztibilitás és az internalizált hatalom egyszerre és együtt működik. A „hatalom” érzete így belsővé válik, és a vezető fizikai jelenléte nélkül is hat. 

A test reagál arra, amit az elme már valóságnak fogad el

Segítségemre volt Robert J. Lifton Thought Reform and the Psychology of Totalism című könyve is. Lifton a gondolatreform nyolc kritériumát írja le, amelyek közül az egyik legfontosabb a „misztikus manipuláció”. A gondolatreform egy olyan összetett, strukturált pszichoszociális folyamat, amelyben az egyén valóságérzékelése hatalmi viszonyban fokozatosan átalakul. Ez azt jelenti, hogy a hatalomgyakorló úgy állítja be magát, mint aki a valóság mélyebb törvényeit ismeri, és ezért jogosult mások életének, egészségének vagy sorsának irányítására. A követők így a vezetőt nem egyszerű személyként, hanem kvázi transzcendens autoritásként érzékelik.

Lifton hangsúlyozza, hogy az ilyen rendszerekben a pszichés hatás pszichoszomatikus következményekkel jár. A test reagál arra, amit az elme már valóságnak fogad el. A fulladás, pánik vagy bénultság nem szimuláció, hanem belsővé tett parancs következménye. A vezető szavai „életeseménnyé” válnak a test és a psziché számára. 

Megváltozik az a mód, ahogyan a valóságot értelmezi, és ahogyan saját tapasztalatait értékeli. Ebben a folyamatban az egyén egyre kevésbé támaszkodik külső referenciákra, és mindinkább a hatalmat gyakorló személy vagy rendszer értelmezése válik a valóság elsődleges forrásává.

A világ nem olyan egyszerű, hogy a bántalmazó gonosz, 

főleg ha a behálózás korábbi szakaszában nagyon sok biztonságot is nyújtott. A tanár egész korán megígérte Sárának, hogy kitölti az apai űrt, és akkoriban el is halmozta figyelmességekkel, ajándékokkal a lányt. A túlélő a bántalmazóval szemben ambivalens érzéseket él meg: egyszerre fél és kap valamiféle torz törődést. Az egymásnak feszülő érzések pszichológiai bilincsként funkcionálnak. 

A bántalmazó azt is elhiteti a túlélővel, hogy annak akarata érvényesül. Folyamatosan hangoztatja, hogy a bántalmazott már átlépett határokat, és úgy állítja be, mintha önszántából lenne a folyamatban, így a felelősséget is áttolja rá. 

A Nagymesternek különösen fontos, hogy a lány minden lépésnél deklarálja a beleegyezését. A túlélőt az elkövetett tetteiből fakadó szégyen elszigeteli a külvilágtól, lassan leépülnek a szociális kapcsolatai, és így az életében még inkább központi szerepbe kerül az elkövető. A bántalmazás ezen formájában sokszor annyira evidensen beíródnak a parancsok a túlélő világérzékelésébe és cselekedeteibe, hogy fizikai jelenlét nem szükséges a kontroll fenntartásához. 

Semmi nem mutatja jobban a bántalmazás mértékét, mint az, hogy Sára, aki 

okkult erővel telítettnek hitte a tanárt, 

már annak szavaira érezte a fojtogatást. De mi kell ahhoz, hogy a lány így érezzen? A Nagymester folyamatosan azt a képet erősíti magáról, hogy ő látó, így a fiatal lovagrendi tagokra szuggesztív hatással van. 

Mire ez az eset megtörténik, a tanár már hosszú évek óta „birtokolja” Sárát. A lány nem kérdőjelezi meg a tanár tekintélyét, így annak kiejtett szavai hipnotikus erővel hathatnak rá. Mivel az előző években számos alkalommal fizikailag is bántalmazta, a tanár arra kondicionálta Sárát, hogy a szavak valós veszélyt jelentenek, hiszen korábban érték már retorziók. Így a bántalmazónak elég egy mondat, hogy a testben traumatikus emlékreakciókat váltson ki. 

Ha a túlélő maga is elhiszi, hogy a férfi különleges, misztikus erőkkel bír, ez tovább erősíti a hatalmát. Ilyenkor a pszichológiai fenyegetés testi reakcióvá is átalakulhat.

Sára sebezhetőségének szempontjából mit sem számít, hogy amikor a szexuális visszaélések tetemes része megtörtént vele, már betöltötte a 18. életévét, hiszen bőven azelőtt kezdődtek. A hatalommal való visszaélés ugyanis nem életkori kérdés, hanem a korábban kialakított függés mélységét jelenti. És jól látszik, hogy a Nagymester a kontroll kialakítását jóval a szexuális cselekmények előtt elkezdte. 

Hajnal előtt van a legsötétebb

Sára egy év után visszament Nagybányára, és dolgozni kezdett. Innen kezdődik a gyógyulása története, ugyanis egyik kolléganője, aki nagy empátiával fordult felé, aggódva kérdezett rá, hogy mi a helyzet a tanárral, mert a magyar közösségen belül már sokan beszélik, hogy „szeretője van Nagynak”. Sára nem tudja, mikor lett nyilvános a városban, hogy köze van a Nagymesterhez. Megviselte, hogy szeretőnek tartják, hogy nem látják, mit tett vele a tanár, és nem is látta esélyét, hogy a közösség meg fogja érteni. 

Sára elmondta neki, hogy tartja a kapcsolatot a fiúval, és a Nagymester ettől dühbe gurult. De Sára ezen a ponton úgy volt, hogy nem akarta már magában tartani az elmúlt évek eseményeit. Ebben az időszakban ismerkedett meg a későbbi férjével is.

Innentől mesélje tovább a férj:

„Meghívást kaptam 2017-ben Sára munkahelyére, ahová később többször hívtak kézműves foglalkozást tartani. Ott dolgozott a volt barátnőm ösztöndíjjal, tőle hallottam először, hogy van egy szóbeszéd a helyi történelemtanárról” – magyarázza Béla.

A fiatalember 2018 júniusában találkozott Sárával, elkezdett beszélgetni vele, de minél többet megtudott, annál nagyobb értetlenséggel szemlélte a lovagrendet. „Kérdeztem, mit csinálnak a lovagrendben, nem kaptam konkrét választ, hanem olyasmiket mondott, hogy a mai világban az emberek nehezen fogadják el azt, amit ők csinálnak.” 

Mindenesetre a beszélgetéseik rendszeressé váltak, és Sára elkezdett megnyílni a fiatalembernek. De csak nagyon homályosan és töredezetten mesélt Bélának. Akkor még Sára is úgy gondolta, hogy szerelmi történetben volt a Nagymesterrel, ami balul sült el.

Bélát tizenéves korától foglalkoztatták az okkultista témák, majd ahogy egyre többet tudott róluk, annál inkább elborzadt tőlük. „Mire Sárával elkezdtem beszélgetni, bár félszavakban beszélt, nyilvánvalóvá vált, hogy ez olyan szektaszerű működés, amit sokat tanulmányoztam. Érdekes volt, hogy ő az egyik oszlopos tagja a rendnek, és nem tud róla mondani semmit. Szerintem nekem mondta el először, mik történtek vele. Volt bennem egy kettős érzés, hogy valamit kellene csinálni, hogy megmentsük ezt a lányt, de ahogy egyre többet beszélgettünk, elkezdett egy szerelmi történet is kialakulni köztünk” – meséli a fiatalember.

A következő Főtér Fesztiválra a fiú ismét Nagybányára érkezett.

Ám Sára a megbeszélt találkozójukra nem ment el, a telefonját is a volt tanára vette fel, aki közölte vele, hogy Sára nem szeretne vele beszélni. Ekkor Béla azt mondta: – Akkor viszont találkozzunk mi!

„Nagyon kimért és udvarias volt, de amint szembesíteni próbáltam, agresszívvé vált. Sáráról kezdtünk beszélni, mondtam, hogy amennyiben kell, én harcolok ezért a lányért. Mondta, hogy jó, tulajdonképpen neki felesége van, és »elengedi«” – idézi fél a beszélgetéseken elhangzottakat Béla. 

De nem engedte mégsem. Sára eltűnt. Később azzal magyarázta, hogy Nagy-Jenei tiltja. Eltelt egy év úgy, hogy nem is beszélt Bélával. A lány ekkor volt a mélyponton, ekkor került a pszichiátriára, ahol bipoláris zavarral diagnosztizálták. Amint kezdett jobban lenni, ráírt Bélára.

„Ismét találkoztunk a következő nyáron. Úgy tűnt, hogy rájött arra, hogy igazam volt abban, hogy nincs rendben a kapcsolata Zoltánnal, és akkor másként kezdtünk beszélgetni. Látszott, hogy komoly a baj vele, tudtam, hogy most az a dolgom, hogy jobban legyen. Aztán meglepetésemre két hónap alatt elmúlt a válsághelyzet” – mondja Béla.

A lány továbbra is kapcsolatban állt a Nagymesterrel, de folyamatosan megerősödött a bizalma Bélában, és így enyhült a Nagymester kontrollja fölötte.

Telik az idő, dereng az igazság 

Újabb év telt el, és a lánynak elkezdett feltűnni pár dolog. Például, hogy van vagy tíz e-mail-címe, amelyek létrehozására a tanár utasította, és mindegyiknek a rendhez kapcsolódik a jelszava. Béla mondta, hogy törölje vagy változtassa meg ezeket, hogy ne mindenről a múltja jusson eszébe.

„Elkezdtem olvasni a leveleket, és akkor kezdett összeállni a kép. Sára is akkor jött rá, hogy őt kihasználták, és nem önként volt benne a kapcsolatban, ahogyan azt elhitették vele. Egyesével végigrágtuk magunkat az e-maileken, viszont ez megint nehéz időszakot jelentett Sárának. Inkább töröltük őket, hogy ne is legyen esély arra, hogy a lány elolvassa, és visszaessen a történetbe” – meséli Béla. Néhány e-mailről azért készítettek képernyőmentést, ezek szerkesztőségünk birtokában vannak.

2019-ben aztán Sárának eszébe jutott, hogy Nagy-Jenei Zoltán említette, hogy mások is voltak. A pár elkezdte kettesben felkeresni az embereket. 2023-ig puhatolóztak, utána már kapcsolatba is léptek Zitával és Nórával. Béla és Sára akkoriban költözött vissza Magyarországról Nagybányára, és szinte azonnal meg is kereste őket Örs (hamarosan bemutatjuk az ő történetét is) és egy barátja azzal, hogy mivel látják, hogy Sára jobban van, jöttek megtudni, „hogyan lehet jobban lenni”. 

Aztán egyszer csak, amikor már Béla úgy gondolta, biztos a dolgában, bement az iskolába. Kérdezte Mastan Eliza igazgatónőt, hogy ő hallott-e valamit. Az igazgatónő mondta, hogy persze, már a piacon is ezt beszélik, de egyetlen diák sem tett írásos panaszt. A szóbeszéd csak pletyka, ő azzal nincs, amit kezdjen. 

Sokadik történet ez, ahol azt látjuk, hogy tanár kollégák vagy az iskola vezetősége nem lép hasonló esetben, pedig ilyenkor a bűnüldözési hatóságokat és a gyermekvédelmi igazgatóságot is értesíteni kell. Aki ezt nem teszi meg, maga is büntetőeljárásban találhatja magát. Erre később visszatérünk.

Ismerkedjünk meg egy másik túlélővel 

Nóra kissé magányos lány volt, nehezen teremtett kapcsolatokat a többiekkel, sokszor érezte marginalizálva magát. Nagy-Jenei Zoltán már hetedik és nyolcadik osztályban is felajánlotta neki, hogy csatlakozzon a lovagrendhez, de különböző okokból végül csak kilencedikes korában csatlakozott. Korábbi, általános iskolai osztályából nagyjából nyolcan voltak tagok.

A 2020-as évek elején érettségizett lány azt mondja, hogy annyira fokozatosan történt meg vele grooming, hogy nem vette észre. „Kopjákra voltunk osztva, engem maga mellé osztott, én voltam a legalacsonyabb a rangsorban, én voltam a szolgálólánya.15–16 éves voltam, segíteni kellett neki felöltözni, teljesen meztelenül is láttam. Elvárta, hogy meztelen legyek közben” – sorolja a megdöbbentő részleteket. Nagy-Jenei mindent megideologizált neki.

Nóráék idején is tilos volt alsóneműt viselni. Ő is úgy emlékszik, hogy akkor vezették be, holott a két lány esete között legalább öt év telt el. Az ellenőrzés továbbra is úgy ment, hogy a Nagymester vagy valamelyik lovag megtapogatta a lányokat, volt, hogy mások előtt 

Nóra azonban rosszabbul járt, mint a többiek. Őt a tanár folyton behívta a sátrába, meg kellett mutatnia, hogy nincs rajta alsóruha. Néha ilyenkor meg is érintette, azt mondta, hogy „ellenőriznie kell, hogy hogyan fejlődik”, megfogta a fenekét és melleit, kérdezgette, hogy él-e már szexuális életet. Azt mondta, hogy amíg a lány „tiszta”, addig nem fognak vaginálisan hozzáérni, de azoktól, akik már nem tiszták, elvárják, hogy kielégítsék a magasabb rangú tagokat, már amennyiben feljebb szeretnének jutni a ranglétrán, és nem maradnának örökre szolgálólányok.

A férfi folyamatosan „prédikált”, ideologizálta a tetteit, készítette elő a lányt a következő fázisra.

A tantárgy neve: bevezetés a szexuális abúzusba

Úgynevezett „képzéseket” tartott minden lovagrendi tagnak, de Nóra „képzése” tulajdonképpen a szexuális abúzus különböző fokozataiba való bevezetés volt. Sokszor elmondta, hogy mi a cél: kifejtette, hogy a különböző rituálékat neki „papként” hatalmában áll elvégezni. Például a szűz lányokat kehelynek lehet használni és testüket rituálé asztalnak. 

„Azt mondta, hogy velem meg szeretné csinálni, hogy kivisz az erdőbe, ahol van neki egy épített oltárja, és meghint engem a lovagjaival, azaz rám ejakulálnak közösen, és magyarázta, hogy ez teljesen természetes középkori rituálé, ha megcsinálják, az megvéd engem az ártó erőktől” – ecseteli a lány. 

A férfi szerepe szerint pap, és ha a középkorban valaki pap volt, akkor a Nagymester szerint jogában állt megvizsgálni, hogy a házasság előtt álló lány szűz-e. Egy másik módja is lett volna, hogy a lány „szentséget” és „védelmet” nyerjen: ahhoz „a magot magába kéne fogadni”, vagyis a Nagymestert és két lovagját ki kellett volna orálisan elégítenie. Azért orálisan, mert szűz. Ha már nem lesz az, akkor majd behatolással is.

A „képzések” gyakran az iskolában voltak, az osztályteremben. 

A Nagymester elvárta a lánytól, hogy mindig legalább egy félórát meztelen legyen. Végig kellett sétálnia az osztályban, a férfi meg gyakran megérintette.

Hogy megtudjuk, miért nem tűnt fel senkinek, hogy a tanár diáklányokkal él vissza az osztályteremben tanítás után, megkerestük Váradi Izabellát, a Németh László Elméleti Líceum akkori igazgatóját. Váradi azt mondta, soha nem hallott pletykákat arról, hogy Nagy-Jenei visszaélne a hatalmával. Szerinte a diáklányok rajongtak érte, de ezt a tanár jól kezelte. Elmondta, hogy nemcsak neki, számos tanárnak volt kulcsa az iskolához, mégpedig azért, mert nem volt kapusszolgálat – a minisztérium nem hagyta jóvá ennek költségét többszöri kérésre sem. 

Amikor megkérdezem Nórát, milyen érzésre emlékszik ezekből az alkalmakból, habozás nélkül vágja rá, hogy a félelemre. „Bár sosem fenyegetett, féltem. Nem is magamért, hanem mondjuk, hogy bántja a családomat. Nagydarab ember volt, azt állította magáról, hogy ért a fegyverekhez” – mondja a lány. Egyrészt a félelem miatt, másrészt szociálisan elszigetelt volt már akkor is, amikor a rendbe belépett, és mióta a tanár befolyása alatt állt, még inkább. Egyre közelebb jutottak oda, hogy a lány három lovagot kelljen egy erdei oltáron kielégítsen orálisan, vagy pedig engedni magára ejakulálni.

Ennél a pontnál el kell mondani, hogy egy alkalommal, ha a lány jól emlékszik, akkor 2017 táján

a Nagymester fényképet is készített a meztelen lányról. 

Azt mondta, azért kell, hogy a múzsája legyen. Nagy-Jenei ugyanis költőnek érzi magát, mindenféle szövegeket ír, és mióta lehet, mesterséges intelligenciával zenésíti meg őket metál stílusban. A fotózás után letett 50 lejt az asztalra, és elment.

Nóra megosztott még egy aggasztó történetet, amely a meztelenül lefotózása előtt történt. A rend, ahogy Sára esetében pár évvel korábban, ezúttal is egy középkori fesztiválon vett részt Visegrádon, ahol ilyenkor sok hagyományőrző egyesület gyűl össze. Nóra ekkor 17 éves volt. A Nagymester sátrában kellett aludnia, egy másik sátorban a lovagok laktak. Érdekes, de számos tanú szerint gyakran előfordult, hogy amikor a felesége elkísérte a tanárt, nem együtt aludtak, a nő legtöbbször több más lánnyal panzióban szállt meg. Ezúttal is így történt.

A második éjszaka a tanár arról számolt be a lánynak, hogy egy hagyományőrző egyesületből „cserére” kérték ki őt, és felajánlották a saját „szajhájukat”. Annak nevezték azokat, akik még nem voltak összeházasodva, de már nem voltak szüzek. 

Nagy-Jenei azt ecsetelte, hogy Nórát nem adhatta oda, hiszen ő még szűz, de így a másik egyesületből csereként felkínált lánynak azon az éjszakán a saját csoportjában az összes lovagot ki kellett elégítenie. Annak ugyan Nóra nem volt tanúja, hogy a csoportos aktus megtörtént volna, de előző nap látta a kislányt, aki szerinte maximum 15 éves lehetett. Látta azt is, hogy a rendje férfi tagjai folyton hozzáérnek, egy idősebb lovag megmarkolta a fenekét például. Sajnos Nóra nem biztos benne, melyik lovagrend is volt ez, ha valaki magára ismer a történetben, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot.

Szerencsére odáig végül nem jutottak el az abúzusában, hogy egy erdei oltáron kelljen három lovag „áldását” fogadnia. Viszont Nagy-Jenei tényleg a terv szerint kívánt haladni, mert egy alkalommal – úgy 2019 táján járhatunk ekkor – nem csak ő volt az osztályban „a képzésen”, hanem egy másik, Szika Levente nevű lovag is. Meg kellett mutatnia a két férfinak, hogy még szűz, a Nagymester hozzá is érhetett.

Ez volt a pont, ami után Nóra fellázadt, és kitálalt a barátnőjének. 

Zita, a barátnője ugyanis éppen érdeklődni kezdett arról, hogy habár körülbelül egyszerre léptek be a rendbe, Nóra hogyan jutott nála sokkal gyorsabban a hierarchiában előre. Mivel Zita a saját értelmezése szerint meglehetősen autonóm személyiség volt, akinek nem lehetett csak úgy utasításokat adni, vele a tanár nem próbálkozott. Zita elképedve hallgatta, mi is volt az ára a szintlépésnek, majd eldöntötték, hogy akit csak tudnak, el fognak tántorítani Nagy-Jeneitől.

Nóra nem volt hajlandó többé a „képzésre” menni. Erősen depressziós tünetei voltak, és öngyilkossági gondolatokkal is küszködött. „Zita tartotta bennem a lelket, nélküle biztosan véget vetettem volna az életemnek” – mondja hálásan. A szüleinek a mai napig nem beszélt a történtekről. „Úgy gondoltam, hogy hiába mondanám el nekik, az iskolában pedig az én szavam lett volna az övé ellenében” – idézi fel.

Megkerestem Zitát is, aki teljes mértékben megerősítette egykori barátnője történetét, és további részletekkel is tudott szolgálni. „Kicsit kakukktojás voltam az egész történetben”, mondja Zita, akinek később árulta el valaki, hogy a Nagymester azért választotta ki, mert befolyásolhatónak hitte. Zita arra tippel, hogy azért, mert apa nélkül nőtt fel. Viszont Nagy-Jenei alaposan melléfogott vele.

A tanár hamar rájött, hogy Zita  túl karakán és bátor, ezért hanyagolta és „képzéseket” sem tartott neki. „Nem értettem mi történik, és rosszul esett. Egyszer 16 évesen elmentünk egy túrára, mindenkit elvitt egy négyszemközti sétára, megbeszélni, hogy hol a helye a rendben. Épphogy nem könyörögtem, hogy mondja el, miről szól, én miért nem mehetek, és miért csak engem hagy ki. Mondta, hogy azért, mert »ez nem magának való«. Erősködtem, hogy mondjon már egy példát, miért is nem nekem való. De nem akart. Annyit mondott, hogy minden egyes lépés után megkérdezi, hogy lehet-e tovább menni, a folyamat a lányok bevonásával történik” – meséli Zita

A lány nem értette azt sem, mi történik a barátnőjével, aki egyre távolodott tőle, mondván, sok a tanulnivalója. „Egyszerre olyanná vált, mint egy robot – mondja Zita az akkori Nóráról. – Nagyon szervilis volt, nem kezdeményezett, mintha nem lenne saját akarata.” 

Végül aztán Zita nem erőlködött többet, úgy értelmezte, hogy a barátnőjének nem olyan fontos kettejük barátsága. Csak két év múlva értette meg, mi is történt, amikor Nóra elmondta neki, hogy a Nagymester elhitette vele, hogy kizárólag benne szabad megbíznia.

Zita történeteiből kitűnik, milyen volt a rendben az alaphangulat.

„Volt egy szituáció, Békéscsabán voltunk fellépésen, sátrat húztunk, íjaztunk, és az övemre rá volt kötve a szütyőm. Nem vettem észre, hogy leesett a földre, egyszer csak látom, hogy a tanár felemeli, és mutatja, hogy nála van. Kérdeztem, hogy visszakaphatom-e. Mondta, hogy igen, de jár érte büntetés. Mondta, hogy menjek be a sátrába, beszéljük meg, mi legyen az. Egy verset kellett írjak az akkori táborról, az lett. De bekukkantott a sátorba egy lovag, Habina Róbert, és kérdezte, hogy mit csinálunk kettesben. A tanár elkezdte vontatottan mondani, hogy ez a lány elvesztette a szü – tyő – jét. Mire Habina kikerekedett szemekkel, hogy: – A szü-mijét vesztette el?” – így poénkodtak az előttük álló, 15-16 éves lányon.

Ha a Nagymester nem is, úgy tűnik, Habina kiszemelte a lányt. Egy csoportfotózáson rátette a kezét a lány fenekére, de ő kificánkolta magát a helyzetből. Máskor hazafelé tartottak, a lány félálomban ráhajtotta a fejét Habina vállára. Az előttük ülő megfordult, és megjegyzést tett Habinának: „na, látom megkaptad, amit akartál”. A lovag nem válaszolt, csak halkan nevetett, a lány tette magát, hogy alszik, de nyilvánvalóvá vált, hogy Habinának mi a szándéka. Zita azt mondja, természetesnek tekintették, hogy a rendben több huszon-harmincéves férfi van, akik állandóan bepróbálkoznak 14-16 éves lányoknál.

„Volt egy fiú, akinek tetszettem, de barátok voltunk. Én 16 lehettem, ő elsőéves egyetemista, és gondolta, hogy több időt töltsön velem, beiratkozik ő is a Turul-Sas Hagyományőrző Egyesületbe. A tanár tudta, hogy az én ajánlásommal érkezik, elmentek egy kocsmába beszélgetni, és a fiúnak azt mondta, a lányok szépek, ügyesek, kedvesek és engedelmesek, de én öntörvényű vagyok, velem nem lehet mit kezdeni, hagyjon engem” – meséli Zita, aki utólag természetesen nem bánja, hogy nem részesült a Nagymester kiemelt figyelmében.

„Úgy érzem magam, mint egy ló, akin szemellenző volt” 

– meséli a lovagrend egy volt tagja, aki sokáig még azt sem vette észre, mi történik az egyik legközelebbi barátjával. Így nem tartja furcsának, hogy másnak is hasonló lehetett a tapasztalata.

És valóban, a cikk megírása során mi is beszéltünk olyan személlyel, aki éveken keresztül egyesületi tag volt, majd a középiskola után még sokáig segített azt működtetni, és azt mondja, fogalma sem volt, hogy Nagy-Jenei képes lenne ilyesmire. 

Bár Nóra és Zita mindent megtettek, hogy társaikat elrettentsék és megvédjék a lovagrendtől és Nagy-Jeneitől, alapos okunk van feltételezni, hogy a tanár még utánuk is behálózott valakit.

Lovagi álmok fiúszemmel

Örs már nagyon korán, harmadikos kisgyerekként, 2014-ben csatlakozott, miután elment egy táborba és megtetszett neki a hangulat. Érdekelte a lovaglás, az íjazás, a lovagi élet. Elmesélte, hogy ekkoriban minimum évi két túra biztosan volt. Az egyik november 4-én, Szent Imre születésének napján, mert Imre volt a rend védőszentje, a másik pedig május 20. környékén, ami a lovagrend alapítását ünnepelte. 

A túrák rituáléja, hogy megérkeznek egy Nagybányáról könnyen elérhető, közeli helyszínre, pihennek kicsit, majd a Nagymester elvonul hallótávolságon kívül, és mindenkit külön magához hivat. Ilyenkor mesél a lovagrendről, eszmeiségről, ideológiáról, de sokszor a lányok „képzése” is itt történt. 

„Nyolcadikos lehettem, amikor kiderült, hogy nem szabad fehérneműt hordani, erre nagy hangsúly volt fektetve. Nem tetszett a szabály, néztem, hogy ez most tulajdonképpen miért is fontos. Miközben vívás, lovaglás stb., ami a lovagi világhoz tartozott volna, nem is volt a rendben” – panaszolja Örs. Elmeséli, hogy nem értette ugyan, hogy mire jó, de az egyik túrán kőből építettek egy oltárt, minden indoklás nélkül. „Körbe kellett állni, és Zoltán mondott egy imát, de nem volt benne semmi felháborító” – mondja a fiú, aki aztán később megtudta, mire is való az építmény.

Kilencediktől egyre furcsábbak lettek a történetek. Összejött egy lánnyal, nevezzük Zselykének, aki szintén csatlakozott a rendhez. Kilencedik végén elmentek egy Rákóczi-táborba, ahol Nagy-Jenei Zoltán volt a felügyelő tanár, csak hárman voltak. Amikor hazafelé jöttek, a vonaton a tanár elkezdett arról beszélni, hogy a szentek valamiféle szellemi lények, és kapcsolatba lehet lépni a szellemi világgal. „Ehhez szükség van egy kifektetett női testre, és ezen keresztül lehet kommunikálni a szellemekkel. Mondtam, hogy ez eretnekség, és azt hiszem realizálta, hogy velem nem lehet. Megkérte viszont a barátnőmet, hogy vonuljanak el egy másik fülkébe, és el is mentek úgy egy fél órára” – eleveníti fel az egyik furcsa jelenetet Örs. Később a lány azt mondta Örsnek, hogy nem mesélhet arról, amiről beszéltek.

Aztán később történt az iskolában egy eset: 

az egyik lány meztelen fotót küldött magáról egy srácnak, az meg továbbküldte másoknak, és elterjedt a kép. A Nagymester megpróbálta rávenni Örsöt, hogy szerezze meg számára a fotót, állítólag azt mondta, mivel a lány anyukája a suliban dolgozik, még szüksége lehet rá valamikor. „Én mondtam, hogy ez nem túl lovagias dolog, és utána már nem is igazán beszélt velem” – mondja Örs. Viszont a barátnőjével egyre többet, és a fiú úgy vette észre, hogy ezzel párhuzamosan a lány egyre kevésbé a saját véleményét hangoztatja.

„Jött a Covid 11. osztályban, néha találkoztam Zselykével, és egy idő után feltűnt, hogy ahányszor találkozom vele, mindig van egy hívása a tanár úrtól” – emlékszik vissza a fiú, aki felfedezett a lány szobájában egy régi kelyhet. Kérdezte, hogy mi az, de a lány azt mondta, egy régiségvásáron találta, és megtetszett neki. A fiú azt is látta, hogy vágások vannak a barátnője combján, amire az volt a magyarázat, hogy a stressz miatt.

Örs ekkoriban teljesen eltávolodott a lovagrendtől, de vágyott a közösséghez tartozni, ezért a járvány második időszakában visszatért. „Úgy voltam vele, hogy én csinálom, ami nekem tetszik, nem érdekel már a szintlépés, de a fellépéseket szerettem, meg a lovagi életmód is érdekelt”. Közben egyre kevésbé értette a barátnőjét, így szakítottak is. 

2022-ben a rend a nagykárolyi kastélynapokon vett részt. Hárman voltak a sátorban: ő, Habina Róbert és a volt barátnője. A fiú éjszaka cuppanó hangokra ébredt, és megdöbbenve látta, hogy a volt barátnője a lovagot éppen orálisan elégíti ki. Az éjszakát ezek után kint töltötte, majd reggel elmondta Nagy-Jenei Zoltánnak, hogy mi történt, aki botrányosnak nevezte az esetet, de végül nem lett semmi következménye. A fiú elkönyvelte, hogy ennyit a keresztény lovagrendről, nem ment többé arrafelé.

Kislányokkal fürdik a kádban

Tavaly ugyanebbe az oktatási intézménybe járó általános iskolás lányról az osztálytársai körében elterjedt az a szóbeszéd, hogy „szerelmes a tanárába”. Az állítás nem felelt meg a valóságnak. A pletyka egy másik, a gyerekek között ismert érzelmi kötődés félreértéséből és az intézményhez kapcsolódó korábbi szóbeszédekből alakult ki. Az osztálytársak több, egymástól független információt mostak össze, amiből végül egy olyan történet formálódott, amit Nagy-Jenie fel tudott használni, hogy megpróbálja a közvéleményt manipulálni.

A kislányt emiatt rendszeresen gúnyolták és zaklatták az osztályban. Az ügy a szülők számára akkor vált láthatóvá, amikor az iskola behívta őket egy igazgatósági egyeztetésre a kialakult helyzet miatt. Elmondásuk szerint ekkor szembesültek azzal, hogy az osztályközösségen belül tartós bántalmazás zajlott. 

A történtekkel párhuzamosan az osztályban elhangzott egy másik, súlyos tartalmú kijelentés is, amely Nagy-Jeneit érintő, szexuális visszaélésre utaló állítást fogalmazott meg. A közlés gyorsan terjedt a gyerekek között. Egy 11 éves kisgyerek azt állította, látta a tanárt fiatal lányokkal fürödni.

Függetlenül attól, hogy az állítás igazolható-e, gyermek szájából elhangzó, ilyen tartalmú közlés nem kezelhető puszta pletykaként. Jelzésértékű információ, amely gyermekvédelmi szempontból azonnali dokumentálást és kivizsgálást igényel.

A szülők szerint az iskolavezetés tudott arról, hogy ilyen tartalmú kijelentések terjednek az osztályban, ennek ellenére nem indult külön gyermekvédelmi jelzés vagy eljárás. A kislány szüleinek elmondása alapján az igazgatósági egyeztetésen az érintett pedagógus is jelen volt, noha a találkozót egy gyermek elleni tartós zaklatás miatt hívták össze.

A szülők úgy érezték, a megbeszélés fókusza nem elsősorban a bántalmazott gyermek védelmén és a helyzet megoldásán volt, hanem az intézményen belüli szerepek és érintettségek tisztázásán.

Gyermekvédelmi szempontból súlyos szakmai hiba, ha egy olyan egyeztetésen, amely kiskorút érintő bántalmazásról szól, jelen van olyan felnőtt, akinek az ügyben bármilyen érintettsége felmerülhet. Ha az a hír terjed Nagy-Jeneiről, hogy a kislány szerelmes volt belé, illetve a lány egy osztálytársa azt állította, hogy a tanár kiskorúakkal fürdik együtt, nem lehetett volna ott még akkor sem, ha úgy tűnik, nem volt közvetlen köze a kislány rosszullétéhez. Ilyen helyzetben alapelv, hogy az eljárást befolyásolni képes szereplőket el kell különíteni a döntéshozataltól, biztosítva a szülők befolyásmentes tájékozódását és a gyermek érdekeinek elsődlegességét.

Az iskola nem ismerte fel és nem lépett

A szülők szerint a Németh László iskola pedagógusai nem ismerték fel időben a kislányt érő rendszeres zaklatást, és nem léptek fel a bullying ellen. A gyerek tartós bántalmazása, az önsértés megjelenése és az osztályban elhangzó, szexuális tartalmú kijelentések mind olyan jelzések, amelyek egyenként is azonnali gyermekvédelmi beavatkozást indokolnának. Együttes megjelenésük súlyos intézményi kudarcra utal.

Az ügy kezelése nem egyedi tévedések sorozataként értelmezhető, hanem rendszerszintű problémaként: a bántalmazás jelei nem váltottak ki azonnali intézményi reakciót; a gyermekvédelmi kockázatot összemosták az intézmény reputációjának védelmével; a hatalmi pozícióban lévő felnőtt jelenlétét normalizálták egy krízishelyzetben. Mindez olyan működési mintára utal, amelyben a gyermek biztonsága nem elsődleges szempont, hanem csak akkor kerül fókuszba, amikor a helyzet már súlyos, nyilvános vagy nehezen kezelhető.

„Visszakaptam a lányom” – mondja az anya, miután beszámol róla, hogy a kislányt inkább elvitték más iskolába. Azóta teljesen felépült, jelenleg nincs jele a korábbi problémáinak. 

Nagy-Jenei tevékenysége számtalanszor kibukhatott volna.

Sőt még cikk is született róla, igaz, nem publikálásra. Néhány évvel ezelőtt egy fiatal újságíró, Hekman Johanna egyetemi vizsgára kapott feladatot: tényfeltáró cikket kellett írnia. Johanna maga is a suliba járt, Nórával véletlenül kezdett beszélgetni, az ő történetét írta meg. Amikor az egyetemen a tanára elolvasta, bátorította ugyan, hogy közölje, de a lány felmérte, hogy nem menne át a közvéleményen. 

Amikor tudomást szereztem a cikkről, megkerestem Johannát. Azt mondta, még nyolcadikos sem volt, amikor egy tizenegyedikes lány figyelmeztette, hogy óvakodjon a Nagymestertől, és ne maradjon egyedül vele órák után. Elmesélte neki, hogy a történelemtanár a nyári táborban azt kérte egy diáklánytól, hogy vetkőzzön le. Johanna nem kerekített ennek nagy feneket, de végül a suliban távolságot tartott a tanártól, nem a diáklányokkal kapcsolatos hírek miatt, hanem mert taszították Nagy-Jenei szélsőjobb nézetei. 

A lány aztán mást nem hallott a témában az iskolaévei alatt, az egyetemi időszakában ismerkedett össze Nórával. Utóbbi megkérte Johannát, mondja el minél több embernek, hogy Nagy-Jenei veszélyes. Johannának ekkor jutott eszébe a régi figyelmeztetés, elkezdett erről beszélgetéseket kezdeményezni. Ennek eredményeként egy közös barátnőtől megtudta, hogy órák után az osztálytársát bent tartotta a tanár, és megkérdezte tőle, mit tenne, ha megkérné, hogy levetkőzzön. 

A helyi magyar közösség reakciója

Markó Hajnal, a helyi magyar kulturális központként működő Teleki Ház programszervezője már a kilencvenes évek elején hallott Nagy-Jenei Zoltánról. Fiatalok mesélték neki, hogy Zoltán korábbi barátnőjével beteges dolgokat művelt. Azt nem tudjuk, ki volt ez a barátnő. 

Markó akkor szembesült ismét a történettel, amikor az egyik bántalmazott lány egy ideig náluk dolgozott. Akkor a tanár többször megjelent az irodában, előfordult, hogy „valósággal kiparancsolta a lányt”. „Nagyon poszesszívnek tűnt. Vagy kivitte az udvarra a lányt, vagy elvitte valahová, és nem tűrt ellentmondást, azt mondta, hogy fontos”. 

Markóék azt gondolták, „szerelmi viszony” lehet köztük. Akkoriban a városban nyílt titok volt, hogy a lány és a tanár között van „valami”. Markó nem került bizalmas viszonyba a lánnyal,, de annak egy kolléganője utalt arra, hogy nagyon nagy a baj a lány körül. Markónak az is furcsa lett, hogy a tanárnak az első és a második felesége is tanítványa volt és ez a lány is. 

Markó Hajnal később, miután évek múltán beszélt a bántalmazott lánnyal, elkezdte félteni azokat, akikkel Nagy-Jenei kapcsolatba került vagy kerülhetett. Akiről úgy látta, hogy veszélyeztetett lehet, annak figyelmeztette a szüleit, hogy ugyan nem tud semmi biztosat, de azért legyenek óvatosak. Szerinte a célpontok a kissé magányos, magyarságtudatukban erős, értelmes lányok lehettek. 

A színjátszóköri jelenet megmutatja a dinamikákat

Moldován Blanka színész a Szatmárnémeti Északi Színházban, de nagybányai születésű, szintén a Németh Lászlóban tanult. „Soha semmi atrocitásom nem volt ezzel az emberrel, remek pedagógus, kreatív feladatokat osztogatott, díjazva volt a kreativitás, voltam vele kettesben, soha semmi ilyesmi nem történt”  – idézi fel diákéveit. Olyat sem érzett, hogy a nőket kevesebbre tartaná.

Elmondja, hogy a tanárt körbelengte egy rajongás a diáklányok részéről, lévén hogy magas, jó kiállású, és az egyetlen fiatal férfi tanár volt. Moldován úgy emlékszik, Nagy-Jenei nem utasította vissza explicit módon a rajongást, látszott rajta, hogy tetszik neki, de nem gondolta volna, hogy ennél tovább menne.

A Teleki Ház vezetői 2021-ben kérték fel Moldován Blankát és akkori férjét, hogy indítsanak színjátszókört, miután a pár korábban színjátszó táborokat vezetett ugyanott. A feladat az volt, hogy készítsenek egy előadást az évad végére. „Próbálgattuk, hogy mi menne, és egyszer csak bedobtuk az iskolán belüli konfliktus témát, hogy alkossanak jeleneteket rá” – meséli. 

„Feltűnt, hogy ebben a körben a hatból két vagy három jelenet az iskolai tanárai által elkövetett szexuális visszaélést ábrázolta. Nem neveztek nevén senkit, de egyik jelenetben a tanár kulcsra zárja az ajtót úgy, hogy diákokkal van bent. Látszott, hogy valami tapasztalati dolgon alapul a gesztus, mindenkinek valahogy ismerős volt. A kulcsra zárásra mindenki bólogatott, vagy reagált valahogy. Összenéztünk a párommal, és hirtelen nem tudtam, hogy morálisan milyen felelősségem van. Kérdeztem, hogy olyan dolog-e, ami megtörtént. Fura volt. Volt, aki lazán azt mondta, persze. Volt, aki összenézett valakivel, és mondta, hogy nem, volt, aki csendben bólogatott. Úgy döntöttünk, hogy jelezzük a minket foglalkoztató intézmény felé a dolgot”. Ez 2019 környékén történt.

Az intézmény vezetői, Markó Hajnal és Dávid Lajos nem emlékszik rá, hogy Moldován és akkori párja jelezte volna, hogy mi bukott ki a színjátszó körön.

Eljött 2024, többen szerettek volna tenni valamit, de végül minden kezdeményezés kudarcba fulladt. Egyrészt ekkor történt, hogy a kislányról, akit bullyingoltak, és akinek fentebb érintőlegesen tárgyaltuk az ügyét, az a hír kezdte járni az iskolában, hogy szerelmes a tanárba. Ekkor ment be Béla a suliba, és próbálta cselekvésre bírni Mastan Eliza igazgatót, aki viszont Béla szerint nem volt hajlandó lépni.

Közben a Teleki Háztól Markó Hajnal és Dávid Lajos, miután beszélt Zitával – Nóra karcosabb barátnőjével, akit nem hálózott be a Nagymester –, azt javasolta a lánynak, hogy találkozzon a helyi RMDSZ-elnökkel. A lány ennek eleget tett. Zita elmesélte Pintér Zsoltnak, amit tud. Emlékei szerint Pintér többek között kifejezte aggodalmát az ügy és a közelgő választások, valamint a magyar iskola imázsa miatt.

Na és mi lesz a magyar lányokkal? – kérdezte Zita.

Az RMDSZ reakciója

Természetesen megkerestük Pintér Zsoltot, aki kizárólag e-mailben volt hajlandó válaszolni. „Felkeresett egy személy 2024 júliusában, aki arról beszélt, hogy évekkel korábban kollégái elszenvedői voltak bizonyos visszaéléseknek. Arra biztattam az illető személyt (és 2-3 másik fiatalt, akik online kerestek, és írtak rám) hogyha ismernek ez ügyben bántalmazott (volt) diákokat, hogy feltétlenül mielőbb forduljanak az illetékes hatóságokhoz, hiszen az ő hatáskörükbe tartozik, hogy nyomozást indítsanak. Ugyanakkor felajánlottuk az érintetteknek egy megfelelő ügyvéd szolgáltatásait, támogatást, amennyiben feljelentést tesznek” – írta a helyi RMDSZ vezetője.

⁠Az e-mailjéből kiderül, hogy a tanfelügyelőséggel egyeztetve szorgalmazták, hogy az iskola tartson belső kivizsgálást, és végezzen a diákok körében szakszerű felmérést az esetleges bántalmazások felderítése végett.

„⁠Annak ellenére, hogy ezeket a lépéseket megtettük, tudomásunk szerint 2024-ben nem történt konkrét hatósági feljelentés az ügyben senki részéről. Az iskolai vizsgálatok sem hoztak nyilvánosságra olyan eredményt, amely fényt derített volna az esetleges zaklatásokra” – írja Pintér Zsolt.

Mindezeket a lépéseket megelőzte egy találkozó, amin részt vett Mastan Eliza igazgató, Petki Gyula tanfelügyelő, Hitter Anna főtanfelügyelő-helyettes, Pintér Zsolt RMDSZ-elnök, Papp Zsolt alpolgármester, Hekman Andrea, az RMDSZ ügyvezető elnöke. A találkozót Markó Hajnalék kezdeményezték, akik szerették volna, hogy Béla is részt vegyen ezen, de Pintér nem egyezett bele. 

Mindannyian aggódtak amiatt, hogy az ügy a szórványközösség egyetlen magyar iskoláján csattan. Markó úgy emlékszik, csak ők ketten – Dávid Lajos és Markó Hajnal – voltak, akik hitelt adtak a lányok szavainak, és „valamennyire” Hekman Andrea. A többiek azzal hárítottak, hogy „nem lehet szóbeszédekre alapozni, és 

a lányok menjenek, tegyenek feljelentést”.

Tehát hiába volt széles körű tudás arról, hogy Nagy-Jenei mit követett el több volt diákjával, és hiába tudta ezt a helyi RMDSZ-vezetés is, egy évig nem történt feljelentés az ügyben. Tavaly ismét tetőfokára hágtak az indulatok Nagybányán. Megjelent ugyanis a cikkünk az Átlátszó Erdélyen az Osonó színházműhelyben történt érzelmi és szexuális visszaélésekről, egy helyi fiatalember pedig megosztotta ezt a helyi legnagyobb magyar Facebook-csoportban. Bejegyzésében utalt arra, hogy van egy tanár, akiről azt állítják egyesek, hogy visszaélt velük szexuálisan, és lám, nincs semmi következménye. 

Ez után döntött úgy Moldován Blanka, a színjátszó csoportot vezető színész, hogy petíciót indít. Ebben nem nevesítette Nagy-Jeneit, de kérte az iskolát, hogy vegye komolyan, és vizsgálja ki a vádakat. 234 aláírás érkezett, köztük több olyan hozzászólás is volt, amely szexuális helyzetekre vagy egyéb megalázásokra utalt. 

Mindeközben úgy tűnt, az RMDSZ pánik üzemmódba kapcsolt. Egyik nap azt írták a közösségi médiában, hogy azonnali lépések következnek a szervezet részéről. Ezt többen értelmezték ezt úgy, hogy feljelentést tesznek, de másnap világos lett, hogy nem fognak, azt írták, az abúzust túlélők feladata a hatóságokhoz fordulni. 

Végül 2026 elején a hivatalos válasz: 

„Hivatalos kéréssel fordultunk a Máramaros megyei Főtanfelügyelőséghez, miszerint jeleztük a Facebook-bejegyzés tartalmát és azonnali lépéseket kértünk részükről az ügy tisztázása végett. Másnap részletes választ kaptunk a Tanfelügyelőségtől, amelyben jelzik, hogy az intézmény feljelentést tett a megyei rendőrségen és azonnali lépéseket kért az iskola részéről is. Ugyanakkor, június 6-án, egyeztetve az RMDSZ országos vezetőségével és annak jogi szakértőjével, kérvényt nyújtottunk be a Megyei Rendőrséghez, amiben arra hivatkozva, hogy az RMDSZ egyik alapfeladata a magyar oktatás maximális védelme, arra kérjük a hatóságokat, hogy segítsék elő az ügy tisztázását, hiszen közösségünk és gyermekeink védelme az első számú prioritásunk” – írják egy akkori közleményben és a nekem küldött válaszban.

Mi is küldtünk kérdéseket a Máramaros Megyei Rendőrkapitányságnak annak érdekében, hogy kiderítsük, pontosan hány feljelentés érkezett, de elutasították a válaszadást, mondván, nem közérdekű az információ, amit kérünk. Mindenesetre szerkesztőségünk birtokában van olyan dokumentum, melyen szerepel az ügyirat száma, és többen is jelezték nekünk, hogy tettek már vallomást a nyomozóhatóságnak. Forrásaink szerint az ügyben felmerült a gyanú, hogy jelenleg is van kiskorú sértett. Továbbá az Átlátszó Erdélynek olyan sértettről is van tudomása, aki a nyilvánosság előtt még nem mondta el történetét, de a  nyomozóhatóságnak már igen. 

Cikkünk megjelenése napján, két héttel azután, hogy kérdéseket tettünk fel a rendőrségnek, 2026. február 13-án a ProTV is hírül adta, hogy a rendőrség szexuális bántalmazás után vizsgálódva házkutatást tart egy, a Németh Lászlóban tanító tanárnál, és két volt diáknál. 

A Nagymester nagyot húz

Nagy-Jenei manipulációval lépett színre a botrányok közepette: tavaly nyáron megpróbálta úgy beállítani, mintha az elsődleges vád feléje az egy évvel azelőtti eset lett volna, amikor is a bajban lévő kislányról híresztelték, hogy szerelmes lenne belé. A tanár a közösségi médiában felkérte volt és jelenlegi diákjait, valljanak színt: pedofilnak ismerik-e őt.

A húzás bejött, volt és jelenlegi diákok tucatjai bizonygatták, hogy a tanár szuper ember, sosem tett semmi rosszat, csak tiszteletet érdemel. A dicshimnuszokat zengők között olvashatjuk Zselyke sorait is, sőt Apjok Norbert, az RMDSZ-ből csalásért kiebrudalt ex-honatya is védelmébe vette.

Úgy tudjuk, Nagy-Jenei nagyon félt ekkoriban, elment minden magyar szervezethez, hogy meggyőződjön a lojalitásukról. 

Zárszó

A szövevényes abúzustörténet mellett megpróbáltuk azt is megmutatni, egy közösség hogyan küszködik az igazsággal és az eltussolással.

Nagy-Jenei azóta is a Németh László Elméleti Líceumban tanít. Az igazgató, Mastan Eliza nyáron lemondott. Azt mondja, lemondásának nincs köze az ügy kezeléséhez, személyes okok játszottak közre. Szerettünk volna beszélni vele, de elzárkózott a nyilatkozattól, hangsúlyozva, ő mindent megtett, ami intézményvezetőként a kötelessége volt. Azt közölte, amennyiben a nyilvánosságban olyan információk jelennek meg, amelyek az ő szerepét torzítva mutatják be, majd helyesbíteni fogja azokat. 

Az ügyben (ha az RMDSZ információi helyesek) két feljelentés is történt, az egyikről nekünk is tudomásunk van.

A tanúk szerint kiskorú lányok bántalmazásában szintén érintett Habina Róbert megkeresésünkre azt mondta, hogy „nincs ideje ezzel az üggyel most foglalkozni”. Szika Levente sem kívánt nyilatkozni, mondván újságíróként megalapozatlanul vádolom, kilátásba helyezte, hogy beperel, majd elküldött „az anyám picsájába”. 

Tudomásunk van róla, hogy több érintett is vallomást tett már a nyomozó hatóságok előtt. Van, aki többször is. Ugyanakkor többen elégedetlenségüket fejezték ki a nyomozók hozzá nem értése és a szerv elégtelen elhivatottsága miatt az üggyel kapcsolatban. Amennyiben fejlemény történik, természetesen nyomon fogjuk követni.

A Turul-Sas Lovagrend jelenleg szünetel. A történelemtanár most a hagyományőrző egyesületben tűnik aktívnak, és a közösségi média bejegyzések alapján vannak állandó tagok, akik különféle ünnepségeken, eseményeken a zászló alatt vonulnak. A történetnek bizonyára nincs vége itt. 

Amennyiben Jenei-Nagy Zoltán, Habina Róbert, Szika Levente, vagy az ügy bármely érintettje szeretne újabb információkat megosztani, szerkesztőségünk lehetőséget ad számukra.

Amennyiben valaki elszenvedője volt a cikkben bemutatott, vagy az esetekkel kapcsolatos cselekedeteknek, kérjük, vegye fel a szerzővel a kapcsolatot!

Ha bárki kiskorúakkal szemben elkövetett bármilyen (érzelmi, fizikai, szexuális) visszaélésről szerez tudomást, azt jelentse be a 119-es, ingyenesen hívható, országosan egységes sürgősségi számon vagy a Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóságoknál.

The post Méndüh: nemzeti okkultizmussal kényszerítette szexre a diákjait a nagybányai történelemtanár appeared first on Átlátszó Erdély.

Anyagunk párbeszédes formában elkészített kutatási jelentés, ami egyben az Átlátszó Airday podcast-beszélgetésének szerkesztett, számottevően kibővített, ábrákkal, táblázatokkal és hivatkozásokkal ellátott változata.

Rövid összefoglaló:

• Mi a különbség a Fidesz és a korábbi balliberális kormányok nemzetpolitikája között?

• A szocialista kormányok idején az RMDSZ határozta meg, ki részesüljön támogatásban; 2010 után már Orbán Viktor személyes döntése, mely projekt kap támogatást és melyik nem.

• Az RMDSZ felsővezetése mára csak egy szereplő az átláthatatlan, lojalitási versenyen alapuló kliensrendszerben.

• Az Erdélyi Református Egyházkerület és más szereplők időszakosan kiemelt helyzetbe kerültek, de valójában senkinek nincs stabil pozíciója, mert a támogatások kiszámíthatatlan politikai alkuk és személyes kapcsolatok eredményei. 

• A rendszerben nincsenek világos kritériumok és elszámoltathatóság, így a források elosztása sokszor informális lobbizáson, ígéreteken és ad hoc döntéseken múlik.

• 2010 után a határon túli magyarságnak juttatott támogatások jelentősen megnövekedtek 2020-ig, ezután azonban csökkenő tendenciát láthatunk.

• A támogatási rendszer is sokszereplős, azonban az évek során a Bethlen Gábor Alap Zrt. vált a legfontosabb szereplővé.

• A források döntően ingatlanberuházásokra, egyházakra, felsőoktatásra és sportra irányulnak, az interetnikus párbeszéd vagy társadalmi felzárkóztatás elvétve részesül támogatásban.

• A támogatások elsősorban elitintézményekhez jutnak, és ezzel erősítik a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket.

• Arra ösztönzik az erdélyi magyar intézményeket, hogy erősítsék az etnikai határokat, miközben a többséggel való párbeszédet segítő intézményi „hidak” alig részesülnek támogatásban.

• Az utóbbi években egyre inkább előtérbe kerültek a gazdasági támogatások, melyek magáncégek beruházásait segítik. Vagyis magánvagyonok gyarapodását és profitszerzést támogatnak, közpénzből.

• A támogatások átvették Magyarország autoriter és klienteláris politikai logikáját, ami erdélyi intézményeket és szereplőket is jobban kiszolgáltatottá tett a NER-nek és az RMDSZ-nek. 

• Ha ezek a támogatások csökkennek vagy megszűnnek, leginkább a kolozsvári értelmiségi elit intézményei kerülnek válságba.

Az anyag alapjául szolgáló kutatások elvégzését a Wilfried Martens Centre for European Studies és a Kós Károly Alapítvány (2017), a Csergő Zsuzsa vezette Marie Sklodowska-Curie ösztöndíjprogram (2019-2020) és a New Europe College ösztöndíja (2022) tették lehetővé. A BGA Zrt. egyedi támogatásait tartalmazó adatbázis összeállításában Lambing Ármin nyújtott segítséget, a támogatások területi megoszlását megjelenítő interaktív térkép Csata István munkája.

Ez a projekt az Átlátszó Erdély és az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom – Akciószociológiai Munkacsoport együttműködésének eredménye.

A riport .pdf formátumban alább letölthető.

1. Kutatási háttér

Sipos Zoltán: – Hogyan kerültél kapcsolatba a határon túli támogatások kérdésével és milyen jellegű kutatásokat végeztél ebben a témában?

Kiss Tamás: – Több hullámban végeztem ezzel kapcsolatos kutatásokat. Első fázisban, ami 2014-2015-ben kezdődött, az erdélyi magyar intézményrendszert és a magyar közösség kollektív cselekvőképességét kutattuk Toró Tiborral és Székely István Gergővel. Az érdekelt, hogy hogyan szerveződik az úgynevezett etnikai párhuzamosság, vagyis az a kisebbségi intézményrendszer, ami a magyarok számára lehetővé teszi a többséggel szembeni határfenntartást. 

Ezt egészítette ki a politikai folyamatok elemzése, hogy hogyan történik a többségi szereplőkkel folytatott alku és hogyan tartható fenn a kisebbségi közösség etnikai mobilizációja. A romániai keret mellett azonban egyértelmű volt, hogy figyelembe kell vegyük a magyar-magyar viszonyrendszert is, ami alapjaiban befolyásolta a kisebbségi intézmények működését és a magyar közösségen belüli politikai folyamatokat, különösen 2010 után. Ennek a vizsgálatnak lett az eredménye az Unequal Accommodation of Minority Rights kötet.

A vizsgálat következő fázisára 2019-től kezdődően került sor. Csergő Zsuzsa vezetésével újra a kisebbségi intézményeket vettük górcső alá, de immár összehasonlító keretben. Ebben a vizsgálatban az anyaországi nemzetpolitika hatása már kiemelt szempont volt. Ebből született a nemzetpolitika és a biztonságpolitika kapcsolatára vonatkozó összehasonlító elemzésünk, illetve ezt a témát vittem tovább a New Europe College ösztöndíjasaként. Itt az orbáni nemzetpolitika erdélyi és kárpátaljai hatásait hasonlítottam össze. A vizsgálat keretében Lambing Ármin segítségével egy adatbázist szerkesztettünk a BGA Zrt. egyedi támogatásaiból. 

A harmadik fázis akkor kezdődött, amikor az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom keretében egy támogatáspolitikával és magyar-magyar kapcsolatokkal foglalkozó munkacsoportot hoztunk létre. Nyilvánvaló ugyanis, hogy 2010, az Orbán-rezsim hatalomra jutása intézményes fordulópontot jelentett a magyar-magyar kapcsolatokban. 

A munkacsoport célja, hogy megfogalmazzuk, hogy milyen támogatáspolitikát és magyar-magyar kapcsolatrendszert képzelünk el az Orbán-kormány távozása esetén. Erről egy szakmai anyagot készítünk majd, amit a mozgalmon belül, majd a szélesebb erdélyi és magyarországi nyilvánosságban is meg szeretnénk vitatni. Így a korábbi kutatások is hasznosulhatnak közpolitikai szempontból.

2. Nemzetfelfogások, nemzetpolitikai paradigmák

Sipos Zoltán: – A magyar kormányok a rendszerváltás után mindig is támogatták pénzzel meg egyéb eszközökkel a Magyarország határain túl élő magyar közösségeket. A második Orbán-kormány egyik első intézkedése is a nemzetpolitikával volt kapcsolatos, gondolok a kedvezményes honosításra. Emellett a támogatási rendszert is alaposan átgondolták. Ekkor, 2010-ben jött létre a Bethlen Gábor Alap, és azt látjuk, hogy az éves támogatások évről évre növekedtek, legalábbis 2020-ig. Ha össze kellene hasonlítani az Orbán-kormányok nemzet- és támogatáspolitikáját a korábbi magyar kormányokéval, akkor mi az, amit kiemelnél?

Kiss Tamás: – Lényeges, hogy a támogatáspolitika a magyar-magyar viszonyrendszernek csupán egy eleme, így érdemes tágabb perspektívából vázolni a Fidesz és a „balliberális” elitek elképzelései közötti különbségeket. Ezeket a különbségeket három pontban tudnám összefoglalni. 

Az első pont a nemzetmeghatározás kérdése, amiben a jobb- és a balliberális oldal szögesen ellentétes nézeteket vallott az 1990-es és 2000-es években. Mindkét oldal át szerette volna alakítani a magyar nemzetre vonatkozó elképzeléseket, amelyeket a magyar társadalom az államszocializmusból, a Kádár-rendszerből örökölt. 

A balliberális oldal már az 1990-es évektől kezdődően az úgynevezett alkotmányos patriotizmus irányába tolódott el. Ennek az elsősorban Németországból származó, de az Európai Unió identitáspolitikájában is kulcsszerepet játszó elképzelésnek a jegyében a liberális értelmiségiek úgymond de-etnicizálták volna a magyar nemzetet, persze nyilvánvalóan egy igen szűk értelemben. Fel sem vetődött bennük az ország monokulturális jellegének, vagy a magyar nyelvi hegemóniának a megkérdőjelezése. Így a „de-etnicizálás” leginkább a származás alapján történő megkülönböztetést akarta kiküszöbölni, a kisebbségi magyar közösségek (etnikai-kulturális) nemzettagságához pedig ennek a veszélyét társították.  

Ez az elképzelés bizonyos értelemben folytonosságot mutatott az államszocializmus alatti folyamatokkal. Ekkor alakult ugyanis ki az az elképzelés, hogy az tartozik a magyar nemzethez, aki Magyarország határain belül él. A Kádár-rendszer ezt propagálta nem is annyira ideológiai, vagy eszmei szinten, hanem a leghétköznapibb társadalmi és területi reprezentációkon keresztül. 

Korábban, a két világháború között, meghatározó volt a revízió gondolata, amit a hivatalos propaganda is táplált. Ez 1945 után megváltozott, ami a legbanálisabb dolgokban is megnyilvánult. Hogyan néz ki a televízióban az időjárás-jelentés? Hogyan szerveződik, hogyan reklámozzák a belső turizmust? Milyen keretben teremtődik meg a szociális állam vagy a jóléti állam? Ezekben mind a jelenlegi államkeretnek volt meghatározó szerepe, így megkezdődött a „Kis-Magyarország” hétköznapivá válása, rutinizációja. 

Sipos Zoltán: – Tehát most arra kell gondolnunk, hogy az időjárás-jelentésekben határon túli területek nincsenek benne?

Kiss Tamás: – Igen. Arra, hogy a Magyarország határain kívül lévő területek egyszerűen nem léteztek ezekben a reprezentációkban. A nacionalizmuselméletekben az egyik klasszikus megközelítés a modernista elképzelés. E szerint a nemzetet a modernizáció teremti meg, például a tömegtájékoztatási eszközökön, vagy a nemzetállami szinten szerveződő bürokrácián keresztül, amelyek egy elképzelt közösséget, a különböző földrajzi helyek egyidejűségét hozzák létre.

Ez történik az államszocializmus alatt, ami tetszik, nem tetszik, a magyar modernizáció egyik meghatározó periódusa. Nyilván a magyar nemzettudat alakulása szempontjából fontos a XIX. század, amikor popularizálódik az ezeréves határ és a Kárpáthaza képzete. De az államszocializmus ugyanúgy egy formatív periódus, amikor például kialakul a tömegtájékoztatás, tömegessé válik a turizmus. 

És milyen területről szólnak a hírek? Hova utaznak nyaralni a magyarok? Ha nincs is kimondva, sok szempontból ma is ezekben a keretekben formálódik a nemzeti identitás. Az államszocializmus alatt persze a közoktatás is ignorálta azt, hogy a határokon túl is vannak magyar közösségek.

Mindenesetre részben erre épített, részben ennek akart valamifajta ideológiai keretet adni a liberális értelmiség, amikor az állampolgári patriotizmus irányába fordult. Ebből a kísérletből nem lett domináns nemzeti ideológia, de ebben az értelemben az egész elképzelés nem volt teljesen légből kapott. Ezt jól mutatja, hogy 2001-ben a státusztörvénnyel, majd 2004-ben a kettős állampolgársággal kapcsolatos politikai vita kapcsán a magyarok jelentős része rezonált a Magyar Szocialista Párt kampányával. Ennek természetesen más összetevői is voltak (mint a jóléti uszítás, vagy a bevándorlástól való félelem), de ami lényeges, az a magyar nemzettudat, illetve hazafogalom eredendő kettőssége.

Eközben a Fidesz által vezetett jobboldal az úgynevezett ’virtuális’ nemzetépítésben volt érdekelt. Eszerint nem területi revízióval, vagy nem a határon túli magyaroknak a repatriálásával, kivándoroltatásával, hanem egy nem területi alapú intézményes szerkezettel kell a magyar nemzet egységét újrateremteni, egyszersmind a Kádár-rendszerben rutinizálódott nemzetfogalmat újraírni. 

Ennek az eszköze a státustörvény, ami 2001-ben először teremtett közjogi köteléket a magyar állam és a kisebbségi magyar közösségek tagjai között. Ezt követően jött 2010-ben a könnyített honosítás, illetve 2011-ben a szavazati jog, ami közvetlenül bekapcsolta a kisebbségi magyar közösségek tagjait a magyar politikai közösségbe. Egy szó mint száz: az első töréspont 

az alkotmányos patriotizmus és a virtuális nemzetépítés közötti ellentét.

A második vitapont, hogy a magyar állam hogyan viszonyuljon a kisebbségi elitek aszimmetrikus integrációs törekvéseihez. Lényeges, hogy a ’virtuális’ nemzetépítési stratégia eredetileg – a magyar állammal való közjogi kapcsolat kiépítése mellett – az autonómiatörekvések támogatását is magába foglalta. Ezek azonban nem igazán vezettek kézzelfogható eredményhez és a reálpolitikai folyamatok már az 1990-es években elmentek mellettük. 

Az RMDSZ esetében a 1990-es évek közepén zajlott le egy fontos vita: lehet-e kormányra menni úgy, hogy nincs rendezve az autonómia kérdése, amely legalábbis deklaratív szinten a magyar politikai elitek fő törekvése volt? Az erdélyi magyar politikai osztály válasza egyértelmű igen volt, még ha az autonómiatörekvés formálisan az etnikai keretprogram része maradt is. 

Vagyis a magyar elitek – megőrizve az etnikai politizálás és az etnikai szavazat intézményeit – úgy tagozódtak be a román politikai mezőbe, hogy az etnikai hatalommegosztásnak nem jöttek létre formális-jogi garanciái. 

Ez a helyzet 2010-ig, vagy talán 2014-ig egy újabb töréspontot hozott létre a jobboldal és a baloldal között. A balliberális oldal egyértelműen támogatta ezeket az aszimmetrikus integrációs törekvéseket, mondván, hogy a kisebbségi magyarok elsősorban a román, szlovák, szerb politikai közösségekbe kell betagolódjanak, még akkor is, ha nem adatik meg számukra az autonómia. 

Ezzel szemben a Fidesz jó ideig elég konzekvensen az úgynevezett „autonomista” ellenzéket támogatta. Gyakorlati, napi-politikai szinten mindez úgy nézett ki, hogy a balliberális oldal (az MSZP és az SZDSZ) a status quót, Erdély esetében a Markó Béla által fémjelzett RMDSZ-vezetést támogatta, velük alakított ki szoros szövetséget, vagy legalábbis egymás mellett élési viszonyt. Ezzel szemben 

a Fidesz aktívan beavatkozott az erdélyi politikai osztály hatalmi viszonyaiba

azzal, hogy az RMDSZ-en belüli (Tőkés-frakció, Reform Tömörülés), majd az RMDSZ-en kívüli (MPP, EMNP) ellenzéket támogatta. Ezt tette több-kevesebb meggyőződéssel talán 2014-ig.

A harmadik töréspont a támogatáspolitikában és az intézményépítésben fedezhető fel. A balliberális kormányok számára a status quo elfogadása azt is jelentette, hogy a forráselosztással kapcsolatos döntéseket ráhagyták a domináns kisebbségi politikai elitekre. Emögött az is ott volt, hogy ők maguk nem akartak új intézményes folyamatokat generálni, nem törekedtek a kisebbségi intézményrendszer radikális megváltoztatására. A magyarországi támogatásokat kiegészítő jellegűnek képzelték el. 

Orbán viszont drasztikusan szakított ezzel a gyakorlattal már 1998 és 2002 között, például azzal, hogy megalapította a Sapientia Egyetemet, ami teljesen átalakította az erdélyi magyar felsőoktatást. Ugyancsak ebben a periódusban kezdődött meg a sajtóviszonyok átalakítása.

Ez az tehát, amit a 2010 előtti periódusból örököltünk. Ami azonban lényeges, hogy ezekben kérdésekben az addigi jobboldali irányvezetést a Fidesz már nem vitte tovább 2010 után. Ennek a legfontosabb eleme, hogy az autonómiatörekvések egyszerűen lekerültek a politikai napirendről. 

Ez azt jelenti, hogy az Orbán-rendszer bukása után nem lehetséges a korábbi status quóhoz való visszatérés. Az egyik szempont, hogy az autonómiatörekvések az Orbán-kormányok szemében is kiürültek. Ma már Budapesten nem tekintik relevánsnak, hogy hogyan viszonyuljanak az autonómia kérdéséhez. Számukra ma lényegtelen, hogy integrálódik, vagy nem integrálódik az adott ország politikai életébe a kisebbségi magyar közösség. 

E helyett az vált központi célkitűzéssé, hogy a magyarok a virtuális nemzeti térbe integrálódjanak, mégpedig nem csak szimbolikus és politikai, hanem egyre inkább gazdasági szempontból, vagyis hogy a határon túli magyarok egy Budapest-központú erőforrás-menedzsment alanyai legyenek. 

Ebben a keretben a kisebbségi intézmények támogatása befektetés, amivel a kisebbségi magyarok a magyar gazdasági tér és humánerőforrás-menedzsment vonzásában tarthatók. Ezt a képletet bonyolítja majd tovább az, amikor a magyar elitekre mint a magyar tőkekihelyezés közvetítőire kezdenek tekinteni. Majd látni fogjuk, hogy e két utóbbi politikai gazdaságtani elképzelés között az intézmény-fejlesztési irányok tekintetében is ellentét feszül: a Budapest-központú humánerőforrás-menedzsment etnikai határfenntartást, a közvetítői szerep bizonyos típusú nyitást igényel a többség irányába.

3. Támogatáspolitikai periódusok, gyakorlatok és szereplők

Sipos Zoltán: – Térjünk kicsit vissza a múltba, a támogatási döntésekre. Nekem nagyon erősen ott van a lelki szemeim előtt, amikor a támogatási listák Markó Béla akkori RMDSZ-elnök elé kerülnek, Markó pedig a maga akkurátus módján golyóstollal végigmegy, javítgat ezeken. Én úgy képzelem el, hogy a szocialista kormányok ideje alatt ez alapvetően így működött, tehát az RMDSZ döntött, majd Erdélyből ment Budapestre a döntés jóváhagyásra. Ehhez képest a Fidesz-kormány radikális változást hozott azzal, hogy a döntések, sőt valószínűleg már a javaslatok sem az RMDSZ-ben születnek. A kérdés az, hogy ez a rendszer hogyan működik. Rengeteg szóbeszéd van arról, hogy akkor hogyan lehet kijárni egy nagy összegű támogatást. Te mit tudsz erről? Mit eredményez az, hogy ezek a döntések, főleg a nagy összegű döntések, azok politikai döntések, politikai kijárás eredményei?

Kiss Tamás: – Nagyon jól látod. Amit érdemes leszögezni, hogy semmilyen értelemben nem volt demokratikus az a rendszer sem, amikor Markó Béla golyóstollának a hegyén dől el, hogy milyen támogatások lesznek. 

Azt lehet mondani, hogy a 2010 előtti időszakban az RMDSZ-nek nemcsak a román állam irányából érkező erőforrásokat elosztását sikerült monopolizálnia, hanem a magyarországiakat is. Törzsök Erika, akinek nagy szerepe volt a határon túli ügyekben a Gyurcsány-, illetve a Bajnai-kormányok alatt, Markóra, Bugár Bélára és Kasza Józsefre a „választott fejedelmek” kifejezést használta. 

A paradoxon abban állt, hogy a „magyar egység” kényszere alatt megrendezett országos választások biztosítottak számukra valamiféle legitimitást, de hatalmuk, a belső demokrácia hiányában, csak a legszűkebb formális-procedurális értelemben nyugodott tényleges demokratikus legitimáción. 

Sajnos nagyon nagy annak az esélye, hogy Orbán bukását követően ehhez a rendszerhez térünk vissza. Az RMDSZ jelenleg az egyetlen szervezett politikai erő, ami ráadásul időközben sikeresen gyarmatosította a kisebbségi intézményrendszer jelentős részét. 

Ma a kulturális, tudományos, szakmai vagy egyházi intézményeknek, de akár a lokális társadalmaknak 

jóval kisebb a politikával szembeni mozgástere,

mint Markó idejében volt. Mára egy sor kulturális rendezvényt az RMDSZ maga szervez, az oktatásban teljesen maga alá gyűrte a pedagógusok érdekvédelmi szervezetét, az alárendeltségében lévő médiát kézileg vezérli, az értelmiség jelentős részét (például az irodalmi mező szereplőit) „kézből eteti”, a székelyföldi önkormányzatok nagy többségében pedig még formális értelemben sincs semmilyen ellenzéke. 

Így amikor arról gondolkodunk, hogy hogyan lenne érdemes a Fidesz után átalakítani a támogatási rendszert, jól az eszünkbe kell véssük, hogy visszafele, a korábbi status quo irányába nincs út. Amit meg kell próbálni elkerülni, hogy az RMDSZ elosztási monopóliuma visszaalakuljon, ez ugyanis az etnikai autoritarizmus már meglévő tendenciáit erősítené tovább. 

De a kérdésedre visszatérve: onnan indulhatunk, hogy 2010 előtt az erőforrások elosztása fölött volt az RMDSZ felső vezetésének egyfajta monopóliuma, még ha abban az időben a szakmai szempontokat és logikákat a politikai osztály jobban tisztelte is, mint manapság. Ez azonban radikálisan megváltozott Orbán 2010-es hatalomra kerülésével. 

Az első kormányzati ciklus alatt, 2010 és 2014 között az RMDSZ, illetve az RMDSZ-hez kötődő különböző alapítványok, civil szervezetek és „társult cégek” szinte teljes mértékben ki voltak zárva a támogatottak köréből. 

Első lépésként az Iskola Alapítványtól elvették az oktatási-nevelési támogatás adminisztrálását, illetve megszüntették az RMDSZ által működtetett státusirodákat. Az RMDSZ-hez kötődő szereplők sem versenyezhettek a támogatásokért 2014-ig. Az első kormányzati ciklusban az RMDSZ holdudvarába tartozó szereplők közül a Székely Istvánhoz (a Fidesz RMDSZ-en belüli egyik kapcsolatemberéhez) kötődő Jakabffy Elemér Alapítvány szerepel a BGA Zrt. egyedi támogatási kérelmein a legnagyobb (összesen mintegy 60 ezer eurós) összeggel, mellette a Bernády Alapítvány és az Erdélyi Magyar Adatbank minimális (6-6 ezer eurós) összegekkel. 

Szintén ebben a periódusban alakították meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által működtetett Demokrácia Központokat. Miközben az EMNT, illetve a frissen megalakított Erdélyi Magyar Néppárt a BGA Zrt.-n kívülről kaptak jelentős összeget, az egyedi támogatási kérelmek fő kedvezményezettjei már ekkor sem az RMDSZ ellenzékéhez tartozó „civilek” (Áldás Népesség, EMNT, Házsongárd Alapítvány, Kincses Alapítvány, Magyar Civil Szervezetek Szövetsége, MIT, Marosvásárhelyért Egyesület, MÜTF Egyesület, Siculitas Egyesület, Székelyudvarhelyi Ifjúsági Alapítvány, UFF). Ők összesen mintegy 335 ezer euróval szerepelnek a támogatottak között, miközben – a támogatások mintegy háromnegyedét megkapó Sapientia mellett – az egyházi szereplők (az Erdélyi Református Egyházkerület – EREK, a Szent Ferenc Alapítvány, a Protestáns Teológiai Intézet), a sportklubok (köztük 3,7 millió euróval a Csíkszeredai Futball Klub) és az egyéb szervezetek (köztük 1,9 millióval a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, 300 ezer euróval a Kallós Alapítvány és további 220 ezerrel a Bástya Egyesület) ennél jóval magasabb összegeket kaptak (lásd a lenti ábra).

A második kormányzati ciklus kezdetén, 2014-ben történt egy egyértelmű váltás azzal, hogy a támogatási rendszerbe beengedték az RMDSZ holdudvarát. Ennek keretében az EuroTrans Alapítvány (a BGA Zrt.-n kívüli keretből) bekapcsolódott a honosítással kapcsolatos ügyintézésbe. 

A második kormányzati ciklusban jelentős támogatáshoz jutott többek között az Iskola Alapítvány (mintegy 10,7 millió euró ingatlanfejlesztésre, az egyetemi tanárok lakhatási programjára és különböző programokra), a Hegedűs Csilla RMDSZ-főtitkárhelyetteshez köthető Transylvania Trust (1 millió euró a bonchidai Bánffy-kastély felújítására), illetve az Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármesterhez köthető Pro Regio Siculorum (484 ezer euró a Székelyföldi Közpolitikai Intézet és a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat beindítására és működtetésére). A második kormányzati ciklus 

egyértelmű nyertese azonban a református egyház, ezen belül az EREK. 

A reformátusoknak kiutalt összeg 2015 és 2018 között 166,2 millió euró, ezen belül az EREK 145,6 millió eurós támogatást kapott. A legnagyobb tételeket ingatlanépítésre és -felújításra, illetve a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program beindítására fizették ki. 

Az ingatlanberuházások nagymértékben Kolozsvárra koncentrálódtak: kiemelhető a kolozsvári Református Kollégium, az Apáczai Líceum, a Teológiai Intézet, Bornemissza-Szilvássy Ház és a Babos Palota felújítása, a Collegium Iuridicum (jogász szakkollégium) épületének megvásárlása, illetve az ajtonyi lakóingatlan-fejlesztési projekt. Kolozsvár mellett Marosvásárhelyen történnek még nagyobb beruházások, ilyen a Marosvásárhelyi Református Kollégium (vagyis a Bolyai Farkas Líceum főépülete), illetve a Gecse Dániel Orvosi Kollégium felújítása.   

Sipos Zoltán: – Mi az oka annak, hogy a Kató Béla által vezetett Erdélyi Református Egyházkerület ilyen kiemelt szerepbe került?

Kiss Tamás: – Több lehetséges magyarázat adható. Az első egy, a magyar kormánnyal nagyon empatikus, racionális döntéselméleti magyarázat. Eszerint Romániában a korrupció, jogi bizonytalanság és egyebek okán van egy bizalomhiányos intézményi környezet, és ebben a helyzetben támaszkodik az Orbán-kormány a „megbízható” református egyházra. 

Azonban hasznosabb, ha az Orbán és Kató közötti személyes viszonyból bontunk ki valamilyen, az esetleges személyi kötelékeken is túlmutató logikát. Ez a logika pedig szerintem a lojalitási verseny. Ez egy hatalmi technika, amit amúgy Hannah Arendt is leír a Totalitarizmus gyökereiben. 

A rendszer arról szól, hogy a legfőbb vezető, vagyis Orbán különböző erőcsoportokat versenyeztet folyamatosan egy adott terület irányításáért. Ez történik más területeken is és a kisebbségi magyar közösségeket érintő támogatáspolitikában is. Ha visszamegyünk időben mondjuk 2010-ig, akkor ez egy viszonylag kevés szereplős rendszerben történt. 

Ekkor három szereplőnek volt jelentős befolyása a magyar-magyar kapcsolatokra: Kövér Lászlónak, aki Szász Jenőt és az MPP-t preferálta, Németh Zsoltnak, aki az EMNP-t, Toró Tibort és körét patronálta, illetve Semjén Zsoltnak, aki az RMDSZ-en belüli érdekcsoportokat, így Olosz Gergelyt, kisebb mértékben Tamás Sándort és Antal Árpádot részesítette előnyben. 

Miután a Fideszen belül sem volt egyezség arról, hogy milyen politikai frakciót támogassanak, ez a fajta lojalitási verseny és az RMDSZ ellenzékét képező szereplők egymás elleni játszmái okozták, hogy végül nem jöhetett létre 2010 után sem az RMDSZ-el szemben ütőképes ellenzék. Idővel aztán a Fideszen belüli szereplők köre jelentősen bővült azzal, hogy újabb és újabb politikusok kialakították az egymással is versengő klienterális hálózataikat.

A 2. ábra a 2020-as támogatáspolitikai szerkezetet mutatja az 2020-as költségvetési évre vonatkozó zárszámadási törvény alapján. Csak azok a tételek és intézmények szerepelnek rajta, amelyek a határon túli magyaroknak nyújtott költségvetési támogatásokat osztottak tovább. 

Az alsó sor a kiutalt támogatások jellegét mutatja, a felette lévő sorokban pedig az egymásnak alárendelt szereplőket látjuk. A rendszer elvben központosított, hisz a különböző összegek elviekben a BGA Zrt.-n keresztül történnek kifizetésre. Mégis, ez az intézmény 2020-ban az összes kifizetések csupán 48 százalékáért felelt, amiből 43 százalék (343 millió euró) volt úgynevezett egyedi támogatási kérelem (vagyis nem nyílt pályázaton keresztül kiosztott pénz). 

Mellette ott vannak a gazdasági támogatások, amik a Szijjártó Péter vezette Külügyminisztériumon keresztül zajlanak, és jelen van egy sor kisebb szereplő, akik azonban szintén jelentős összegekkel gazdálkodtak. Így a Rogán Antal által vezetett Miniszterelnöki Kabinetiroda 6,1 millió eurót költött turisztikai támogatásokra, a Gulyás Gergely által vezetett Miniszterelnökség 16,2 milliót utalt vallási és további 20,1 milliót nem vallási szervezetek számára. 

De a minisztériumok közül külön határon túli alapja volt a Fazakas Sándor által vezetett agrár, a Palkovics László által vezetett innovációs és a Varga Judit által vezetett igazságügyi tárcának, valamint a Kásler Miklós vezette EMMI-nek is. A Szász Jenő által vezetett NSKI, illetve a BGA alá tartozó Rákóczi Szövetség a zárszámadás szerint külön költségvetéssel gazdálkodott, de az olyan intézmények, mint a Kántor Zoltán vezette NKPI, vagy a Csóti György vezette KJI szintén futtattak saját programokat. Az ábra ráadásul nem tartalmazza a nem költségvetési pénzekből működő szereplőket, amelyek közül a legjelentősebb (vagy legalábbis a leglátványosabb) a Mathias Corvinus Collegium, aminek erdélyi szárnya közvetlenül a Mol- és Richter-részvények 10%-nyi osztalékából gazdálkodó magyarországi MCC alá tartozik. 

Az erdélyi szereplőknek, beleértve az RMDSZ felső vezetését, ebben a rendszerben kell pozicionálódniuk úgy, hogy 

valójában senkinek nincs bérelt helye. 

Erre amúgy talán az MCC a legjobb példa, aminek az erdélyi vezetője Talpas Botond lett, aki köré az RMDSZ-en belül egy generációs erőcsoport szerveződik. Tudvalévő, hogy Talpas annak ellenére kapta meg ezt a pozíciót, hogy a döntést megelőzően Kelemen Hunor, illetve az RMDSZ felsővezetése jelentős lobbitevékenységet fejtett ki, az MCC „megszerzésében” reménykedve. Talpas és Kelemen között természetesen nincs nyílt ellentét, de amennyiben a Talpas vezette generációs csoport irányítja az MCC-t, a budapesti függés mértéke jóval nagyobb, mintha közvetlenül az RMDSZ felsővezetése irányítaná. 

A kérdésedre visszakanyarodva: ebben a lojalitási versenyben volt egy ideig kitüntetett szerepe az Erdélyi Református Egyházkerületnek és Kató Bélának. Ez a pozíciója részben az Orbánnal való személyes viszonyából fakadt, részben azonban a rendszer logikájából, ahol Orbán az RMDSZ felsővezetésével bizony az EREK-et is versenyeztette.

Sipos Zoltán: – Kató Béla nyugdíjba ment, és ha most megnézzük a támogatási listákat, akkor a helyzet egyáltalán nem úgy néz ki, mint ezelőtt 4-5 évvel.

Kiss Tamás: – Persze, ebben igazad van. A személyes viszony mindenképpen fontos. Katónak az volt a nagy adu a kezében, hogy neki közvetlen bejárása volt Orbán Viktorhoz, míg más erőcsoportok csak közvetve tudtak helyezkedni a klienteláris (vagyis alapvetően személyes viszonyokon alapuló) rendszerben. Nem voltak olyan pozícióban, hogy közvetlenül Orbánhoz tudjanak kapcsolódni. 

Ez a harmadik ciklusra megváltozott, és most már Kelemen Hunornak van leginkább bejárása Orbán Viktorhoz. De ez nem volt mindig magától értetődő, nem így indult a dolog. Tehát ebben a személyessé tett viszonyrendszerben volt Kató Bélának egy erőpozíciója, ami ma nincs meg a református egyháznak. Azonban a változás már Kató hivatali ideje alatt megkezdődött (lásd 1. ábra). 

Sipos Zoltán: – Visszatérve egy kicsit a támogatási döntésekre: azt látjuk, hogy a Bethlen Gábor Alapnak van egy éves költségvetése, tematikus programokat hirdet meg, amelyek nyilvánosak, ahova bárki pályázhat. Azonban itt viszonylag kevés, néhány millió, esetleg néhány tízmillió forintos nagyságrendű támogatásokat lehet megszerezni. Ezzel párhuzamosan pedig ott vannak a nagy pénzek, ezekről a miniszterelnökség szintjén történik döntés. Rossz nyelvek szerint maga Orbán Viktor dönt egy bizonyos összeg fölött. Nyilván nem tudjuk, hogy ez pontosan hogyan működik, de azt látjuk, hogy egy-egy ilyen miniszterelnöki döntéskor a Miniszterelnökség beteszi a forrásokat a Bethlen Gábor Alapba. Ez a sok pénz, itt vannak a nagy ingatlanfejlesztések. Miért működik ez így? És hogyan látod, milyen következményei vannak annak, hogy ez alapvetően kiszámíthatatlan rendszer, tehát nem lehet tudni azt az év elején, hogy akkor a Bethlen Gábor Alap melyik nagy projektet fogja támogatni?

Kiss Tamás: – Ezzel kapcsolatban interjús vizsgálatot végeztem. Erről természetesen csak anonimizált formában tudok beszámolni, de ennek alapján azt hiszem, elég jó rálátásom lett arra, hogy a gyakorlatban hogyan történnek ezek a döntések. Ténylegesen az van, hogy attól függően, hogy az egyes szereplők a klienteláris struktúrában hol helyezkednek el, lobbiznak. Ki, ahol éri. Ki, ahol kapcsolódni tud. 

Olyan szereplőknél, akiknek formálisan semmi közük nincs a támogatáspolitikai rendszerhez, a BGA Zrt.-hez vagy a formális támogatáspolitikai organigramhoz. De ha van valamiféle alkalom, ami lehet egy látogatás, egy közös vacsora, valamilyen rendezvény, egy ünnep, egy szoboravatás, egy vadászat, egy közös borozás, megy a lobbi. 

Ilyenkor születik valamilyen szóbeli megegyezés, elhangzik egy ígéret. Ezt követően a magyarországi fél beterjeszt egy döntést, vagy elkezd lobbizni valakinél, hogy terjesszen be egy döntést. Vagy lehet, hogy ígérete ellenére nem kezd el lobbizni valójában semmiért. Majd a BGA Zrt. kap egy felszólítást, hogy küldjön ki felkérést arra, hogy a kedvezményezett vegyen részt egy egyedi támogatási kérelemre szóló felkéréses pályázaton. 

Ekkor az erdélyi szereplő kitölti és visszaküldi a pályázatot, majd szerencsés esetben kap egy értesítést arról, hogy nyert. De olyan is van, hogy nem nyer, erről azonban nem kap semmilyen értesítést. Mert lehet, hogy mégsem volt eredményes a lobbitevékenység, vagy pedig időközben, miután beküldte a pályázatot, valami megváltozott. Ilyen esetben 

a pályázat gyakorlatilag nem is létezik. 

Ennek a rendszernek nincs sem átláthatósága, sem elszámoltathatósága. Nincsenek kritériumok, nincsenek világos előfeltételei a sikernek vagy a kudarcnak. Az se transzparens, hogy egyáltalán milyen szinteken, kinél, miért születik az adott döntés. Lehet, hogy Orbán Viktornál, vagy az Orbán Viktorhoz közel állóknál. De az is lehet, hogy máshol. Mindenesetre mindenki onnan próbál sikert elérni, ahol éppen áll, mert semminek nincs meg a formális ügymenete, az átláthatósága, senkinek nincs fellebbezési lehetősége.

Sipos Zoltán: – Egy, a Bethlen Gábor Alap dolgaira rálátással bíró forrásom mesélte, hogyan született meg az óvoda- és bölcsődeprogram a 2016-os karácsonyi nagy osztogatás idején, amikor a BGA Zrt.-s támogatások látványosan a csúcson voltak (3. ábra). Nyilván készültek ezt a programot előterjeszteni, és egy 1-2 milliárdos keretösszegre számítottak, illetve ezért lobbiztak. Közvetlenül karácsony előtt az utolsó munkanapon ment be a döntés Orbán Viktorhoz. Valamiért Orbán Viktornak nagyon tetszett ez az ötlet, és jóval több pénzt ítélt meg erre a projektre. Kétségbeesett telefonálgatás kezdődött a Bethlen Gábor Alapnál, határon túli egyházakat hívogattak karácsony előtti utolsó munkanapon, hogy nagyon sürgősen adjanak be pályázatot, mert a pénzt le kell szerződni minél hamarabb. Ezt azért mesélem el, hogy legyen képünk arról, hogyan hoznak meg ilyen fontos közpolitikai döntést.

Kiss Tamás: – Igen, én is hallottam különböző beszámolókat erről az esetről. Itt alapvetően ugye a református egyház, illetve a Kató Béla által vezetett EREK volt a fő kedvezményezett. Orbánnak tényleg tetszhetett az ötlet, de közben jött egy impulzus a katolikusok részéről, hogy nem lehet mindent a reformátusoknak adni, és részben emiatt emelkedett a keretösszeg. De a katolikus egyház valójában nem akart óvodákat adminisztrálni. Így került képbe a pedagógusszövetség (RMPSZ). 

A probléma azonban, hogy itt már a pletykaszociológia területén vagyunk, ami számomra egy nagyon ellenszenves műfaj. És pont ez a baj, hogy abban a helyzetben vagyunk, hogy ülünk itt ketten és anekdotáznunk a támogatáspolitikáról, mert maga a rendszer működése tényleg ezt a fajta döntéshozatalt generálja, és ezt a fajta transzparenciahiányt termeli ki.

4. Összegek, prioritások, kedvezményezettek

Sipos Zoltán: – Ha megnézzük a nagyobb összegű támogatásokat, hogy milyen témában, milyen célra adott a magyar kormány támogatást, illetve megnézzük, hogy mi az, ami teljes, vagy szinte teljes mértékben hiányzik ezekből a támogatásokból, akkor hogyan tudnánk meghatározni, hogy melyek a prioritások a magyar kormány számára? Illetve mi az, ami egyáltalán nem támogatandó vagy támogatott?

Kiss Tamás: – Érdemes ezen a ponton szisztematikusan végig venni, hogy mit látunk ténylegesen a számok szintjén. Én a New Europe College keretében végzett kutatásomban két adatforrásból dolgoztam. Ezek:

• A 2010 és 2020 közötti zárszámadási törvények, aminek a segítségével a határon túli magyarokkal kapcsolatos tevékenységekre és támogatásokra elköltött költségvetési tételeket tudjuk számszerűsíteni.
• Emellett Lambing Ármin segítségével a BGA Zrt. egyedi támogatási kérelmeit tartalmazó adatbázist szerkesztettünk, amiből az egyes kifizetések összege, a pályázó jogi személyisége, illetve a kifizetett összeg célja derül ki. Itt a BGA Zrt. honlapján szkennelt formában meglévő támogatási döntésekből válogattuk ki az egyedi támogatási kérelmeket, vagyis nem egy eleve meglévő, hanem általunk összeállított adatbázist használtunk.  

A 2021-et követő periódusra már nem szerkesztettünk adatbázisokat, ezeket nem dolgoztam fel ilyen részletezettséggel, így erre csak az Átlátszó Erdély által készített anyagokon keresztül van rálátásom. A zárszámadások alapján egyrészt az országos költségvetésben szereplő összegeket (3. ábra), másrészt az ezeket adminisztráló szereplők súlyának a változását (4. ábra) követhetjük nyomon. Eszerint a támogatások a harmadik Orbán-kormány alatt, vagyis 2014 és 2018 között kezdtek jelentősen növekedni, 93 millió euróról 439 millió euróra, majd 2020-ban újabb csúcs következett 826 millió euróval. Ez a növekedés 2011-es reálértéken is jelentős. 

A BGA Zrt.-t már 2010-ben létrehozták, de a Bajnai-kormány örökségeként a határon túli magyarokkal kapcsolatos támogatások zöme ekkor még az Igazságügyi és Közigazgatási Minisztériumnál összpontosult, amit a „határon túli” klientúraépítési ambíciókkal nem rendelkező Navracsics Tibor vezetett, és ahonnan így ezek kivezetésre kerültek (lásd 4. ábra). 

A támogatáspolitika első ciklusban történő átalakítása nyomán a BGA Zrt. felértékelődött, ekkor azonban a kiutalt összegeknek „csak” a 45 százalékát tették ki az egyedi támogatási kérelmek. Ez nem azért történt, mert a nyílt pályázatok súlya lett volna nagyobb, hanem mert az egyéni támogatások, mint az oktatási-nevelési támogatás ekkor még nagyobb hányadát tették ki a kisebb keretösszegnek.

A BGA Zrt. és az egyedi támogatási kérelmek súlya a második kormányzati ciklusban volt a legnagyobb, amikor a kiutalt több mint 1,2 milliárd euró 64 százaléka folyt át a BGA Zrt.-n. Ennek az összegnek a 85 százaléka egyedi támogatási kérelemként került kifizetésre. A harmadik kormányzati ciklusban a BGA Zrt. súlya ismét csökkent, ekkor elsősorban a gazdasági támogatások rovására, ami a Külügyminisztériumon keresztül kerül folyósításra, és amit Erdélyben az RMDSZ-hez kötődő Pro Economica Alapítvány adminisztrál.

Érdemes a BGA Zrt.-n kívüli intézményes szereplők súlyát is áttekinteni (4. ábra). Szintén a Gyurcsány-Bajnai korszak öröksége, hogy a magyar igazolványokkal, majd a könnyített honosítással kapcsolatos ügyintézés a Belügyminisztériumon keresztül zajlott az első ciklusban, ami külön költségvetési tétellel szerepelt (és külön ügyosztályt jelentett). 

Emellett a különböző „határon túli” klientúraépítési ambíciókkal rendelkező szereplők súlyának a növekedése/csökkenése is jól követhető. Az első ilyen szereplőnk Balog Zoltán püspök-miniszter, aki a 2014-2015-ös csúcséveiben a támogatások 8,5, illetve 11,1 százaléka fölött rendelkezett, és azt elsősorban saját egyházi klientúrájának juttatta. 

Vele párhuzamosan emelkedett fel Lázár János, aki ugyanebben a periódusban a kisebbségi magyarokra költött összegek 23,6, illetve 22,1 százaléka fölött rendelkezett. 2018-tól Balog és Lázár szerepkörét is a Miniszterelnökséget vezető Gulyás Gergely „örökölte” meg, aki mind egyházi, mind világi szervezeteknek juttatott összegek felett diszponált. Végül 2016-tól 

jelentős fejlemény Szijjártó Péter „felemelkedése”, 

akinek a gazdasági támogatások elosztásában jutott kulcsszerep. Ez a folyamat Kárpátalján és a Vajdaságban kezdődött, Erdélybe csak 2020-tól gyűrűzött be jelentős mértékben. 

A harmadik és negyedik Orbán-kormány legjelentősebb fejleménye a gazdasági támogatások megerősödése, amit akár egy új nemzetpolitikai koncepcióként is értékelhetünk. Ha ugyanis a mai struktúrát nézzük, azt mondhatjuk, hogy a gazdasági jellegű támogatások jelentik a fő tételt. Ezt tekinthetjük a (felhalmozó) állam által irányított tőkekihelyezésnek, aminek a kedvezményezettjei az erdélyi magyarok mellett elsősorban magyarországi nagyvállalkozói körök, az autochton tőkések, vagyis a honi klientúra. 

Ez egy olyan támogatási forma, ahol a magyarországi közpénzek közvetlen módon extra profitként csapódnak le for-profit vállalkozásoknál. Ezt magunk nagyon problematikusnak tartjuk, de létezik a folyamatnak egy empatikusabb értelmezése is, például Csata Zsombor gazdaságszociológus részéről, aki szerint az eleve „paternalisztikus” intézményes támogatásokhoz viszonyítva „a magyarországi cégek jelenléte […] a magyar–magyar együttműködésnek sokkal elegánsabb, polgáribb, szimmetrikusabb módja.”

A Bethlen Gábor Alap Zrt. egyedi támogatásait (amit a céges támogatásokkal szemben részletesen tudunk adatolni) több szempontból elemezhetjük. A szempontok a következők:

• Milyen országban kerülnek elköltésre a támogatások, vagyis hol van a kedvezményezettek székhelye? Illetve, a romániai támogatások esetében milyen településeken, régiókban vannak bejegyezve a kedvezményezettek?
• Mi a kedvezményezettek tevékenységi területe? Milyen jellegűek a támogatások?

A 2011-2021 közötti periódusban a BGA Zrt.-n keresztül egyedi támogatásként érkező összegek 53 százaléka került Romániába. Szerbiába, Horvátországba és Szlovéniába összesen az összeg 14, Ukrajnába 13,5, Szlovákiába 10 százaléka érkezett. Az összeg 9 százaléka Magyarországon, 1 százaléka pedig a diaszpórában került elköltésre. 

Lakosságarányosan nézve egy erdélyi magyarra körülbelül 640 euró támogatás jutott. Ez az összeg a vajdasági magyarok esetében 900, a Kárpátalján 1900, Horvátországban 2400, Szlovéniában pedig 4400 euróra tehető, míg Szlovákiában 260 euróval elmarad az erdélyi szinttől. Az Erdélybe érkező támogatások aránya 2017-ben volt a legmagasabb: a teljes összeg 69 százaléka.

A Romániába érkező támogatások esetében jelentős területi egyenlőtlenségek figyelhetők meg, ugyanis a teljes támogatási összeg 60 százalékát kolozsvári székhelyű szervezetek kapták, a Székelyföld (Hargita, Kovászna és Maros megyék) 24, a Partium 8, a szórványtelepülések pedig szintén 8 százalékkal részesültek a támogatásokból. Közben Kolozsváron a magyarok csupán 3,4, a Székelyföldön 53, a Partiumban 24, a szórványtelepüléseken pedig 19 százaléka él. 

Kolozsvár kedvezményezett helyzetét természetesen felnagyítja, hogy itt van sok országos intézmény központja, így a protestáns (köztük a református) püspökségeké, vagy az RMDSZ alapítványaié. Ha azonban megnézzük az ezek által megvalósított ingatlanberuházásokat, vagy arra gondolunk, hogy e szervezetek ténylegesen Kolozsváron működnek (foglalkoztatnak embereket stb.), akkor a város kedvezményezett helyzetét ténylegesnek értékelhetjük. A falusi jellegű településeken bejegyzett szervezetek az támogatások 4 százalékát kapják, miközben az erdélyi magyarok közel fele falvakon él.

Az egy főre eső támogatások összegét tekintve a kiemelkedő Kolozsvárt Csíkszereda, Szamosújvár, Déva, Nagyvárad és Temesvár követik. Déva azért jelenik meg a toplistán, mert itt van a székhelye a Böjte Csaba szerzetes által vezetett Szent Ferenc Alapítványnak, azonban ennek az alapítványnak a tevékenysége értelemszerűen nem korlátozódik a településre.

Ha a szervezetek jellegét nézzük, akkor a vallási szervezetek, egyházak kapták a legtöbb támogatást, a BGA Zrt. egyedi támogatásainak 40 százalékát. Ahogy már érintettük, a fő kedvezményezett a református egyház, ezen belül az Erdélyi Református Egyházkerület (191,7 millió euró), amit a Királyhágómelléki Református Egyházkerület követ (18,6 millió euró), majd a Szatmári és Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegyék (14,7 és 11,7 millió euró). Az Evangélikus Lutheránus Egyház 7,4, az Unitárius Egyház 4,6, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség pedig 5,7 millió eurós támogatásban részesült.

 A támogatások zöme épületfelújításokba ment, de az óvodaprogram nagy része is itt található. Az épületfelújítások sok esetben oktatási intézményeket érintettek, ami az egyházak oktatásban betöltött szerepét növeli. Ki kell emelnünk azt is, hogy ezek a felújítások döntően városi elit gimnáziumokat érintettek, amelyek amúgy is a leginkább privilegizált oktatási intézmények. Így az oktatási egyenlőtlenségeket valójában növelték a református egyházon keresztül kiutalt épületfelújítási támogatások és eszközbeszerzések.

A támogatások 25,3 százalékát kapták felsőoktatással kapcsolatos intézmények, amelyek között a magyar állam által fenntartott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a konstans szereplő (164 millió eurós támogatással). 

Itt a működési költségek mellett Sepsiszentgyörgyön került sor fejlesztésre, illetve a Sapientia keretében került megvásárlásra az Erdélyi Hagyományok Házának otthont adó egykori Melody szálló Kolozsvár főterén (a kb. 25 főt foglalkoztató Erdélyi Hagyományok Házát a Kulturális és Innovációs Minisztérium tartja fenn). A Sapientia mellett a marosvásárhelyi orvosi képzést segítő, orvosi lakásokat építő Studium Prospero Alapítvány kapott jelentős összeget (10,1 millió euró).

A támogatások 11,6 százalékát emésztette fel a sport, ahol a Sepsi OSK (30,1 millió euró), a Csíkszereda FC (30,1 millió euró) és a Mens Sana Alapítvány (18,8 millió euró) a jelentős szereplők. 

Érdemes megjegyezni, hogy a BGA Zrt. által kiutalt összegek a sporttámogatásoknak csak egy részét teszik ki. Nem szerepel például itt a jelenleg a Duna Aszfalt Zrt. által működtetett 8500 férőhelyes sepsiszentgyörgyi stadion, ami (úgymond) „magánbefektetésként” került kialakításra. Az Orbán-rezsim által Magyarországon is preferált sporttámogatások első számú erdélyi kedvezményezettje mindenesetre a futball és a hoki volt. 

A támogatások 6,4 százalékát kapták közoktatással foglalkozó szervezetek. Ezek közül 29,1 millió euróval a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége emelkedik ki, amely az óvodaprogram egy részét bonyolította, és 2023-ig az oktatási-nevelési támogatásokat is adminisztrálta. 

A közoktatás súlyát növeli, hogy a református egyház ingatlanfejlesztései és eszközbeszerzései szintén jelentős részben közoktatási feladatokat céloztak. Ki kell emelni, hogy a táblázat nem tartalmazza az oktatási-nevelési támogatást, az a BGA Zrt. által folyósított egyéni támogatások kategóriába esik (lásd 2. ábra).

A 6,2 százalékos kultúra és művészet kategóriában a Székelyföldi Legendáriumot futtató Visus Kulturális Egyesület (7,4 millió euró), a temesvári Várbástya Egyesület (3,3 millió euró), illetve az erdélyi arisztokrácia „műemlékvédelmi” (valójában kastélyszálló) projektjei emelkednek ki, nevezetesen a Roy-Chowdhury-Mikes Alapítvány 2,8 millió és a Kálnoky Alapítvány 2,7 millió euróval. 

A közvetlen politikai holdudvarba tartozó szervezetek közül az Iskola Alapítvány 24,7, az EuroTrans Alapítvány 1,6 millió, az EMNT 2,2 millió eurós támogatásban részesült. A médiatámogatások nagyrésze (14,9 millió euró) az Erdélyi Médiatér Egyesülethez érkezett. 

A szociális szolgáltatásokat végző szervezetek közül a Szent Ferenc Alapítvány (3,1 millió euró), a Gyulafehérvári Caritas (1,1 millió) és a Csibész Alapítvány (900 ezer euró) emelkedik ki. 2011 és 2021 között összesen 642 erdélyi magyar kisebbségi szervezet kapott a BGA Zrt.-től támogatást, közülük 56 szervezet részesült több mint 1 millió euróban.  

Sipos Zoltán: – Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a konkrét támogatottaktól, akkor azt mondhatjuk, hogy igazából betonba, téglába, ingatlanba megy ennek a pénznek a nagyon nagy része. Viszont oktatás vagy felzárkóztatás, interetnikus párbeszéd meg a hasonló “szoft” programok alulreprezentáltak.

Kiss Tamás: – Persze, ezt jól látod. A teljes 2011 és 2021 közötti összeg 28 százaléka ment ingatlanfelújításba és további 26 százaléka ingatlanok építésébe vagy vásárlásába, ami így 54 százalékot jelent. Ehhez még hozzávehetjük a 2 százaléknyi eszközbeszerzést. 

Jelentős tételként, 26 százalékkal jelennek meg a működési támogatások is, ami elsősorban abból adódik, hogy a Sapientia Egyetemet, illetve a sportakadémiákat a magyar állam tartja fenn. A támogatási összegek 10 százaléka jelenik meg oktatási programként, itt azonban érdemes kiemelni, hogy az ingatlanberuházások jelentős része oktatási célokat, még ha nem is “szoft” projekteket szolgál. 

A valódi “szoft” programok, vagyis a projektalapú támogatások az összeg csupán 7 százalékát teszik ki és további 1 százalék a rendezvénytámogatás.

Újra kiemelném ugyanakkor, hogy az utóbbi években a rendszer a gazdasági támogatások felé tolódott el, ami újabb problémát jelent, mert az gyakorlatilag magáncégek profitját növeli.

5. A nemzetpolitika politikai gazdaságtana

Sipos Zoltán: – Végső soron ez is ingatlanba megy, mert ezek a fejlesztések általában csarnokot, hotelt, vagy gyártósort jelentenek.

Kiss Tamás: – Igen, persze, viszont amit ki akartam emelni, hogy ez már semmilyen értelemben nem lesz közvagyon, vagy az erdélyi magyarság közösségi tulajdona. A többi támogatást, ami még mondjuk az egyházak által birtokolt iskolaépület, valamilyen egyesület által fenntartott magyar ház, vagy a Sapientia Egyetem tantermei esetében még értelmezhetünk így. A kastélyszálló, a szálloda vagy a gyártósor már valakinek a magántulajdona. 

Vagyis magyarországi közpénzen romániai és magyarországi üzleti körök magánvagyonának a gyarapodását, illetve a nagyobb mértékű profitszerzését támogatják. Az is egyértelmű, hogy ezek sok esetben még csak nem is a munkahelyteremtést szolgálják. Én például egy nagyon beteg elképzelésnek tartom azt, hogy az erdélyi arisztokraták magánvagyonának a gyarapítása, egykori kastélyaik fényének a visszaállítása, majd üzleti haszonszerzésbe fordítása bármilyen értelemben közérdek lenne. Ez szolgálhatja a szimbolikus revíziót, a magyar jobboldal köreiben elharapódzott birodalmi grandeur-t, de nekem ne mondja senki, hogy vannak olyan családok, akiknek 

a magánérdeke egyenlő az erdélyi magyarok érdekével 

csak azért, mert mondjuk a nevüknek van valamilyen történelmi patinája. A szimbolikus kötődések ilyen torz formáitól és az erre épülő támogatáspolitikai gyakorlattól fel kell szabadítsuk végre magunkat. 

De a közpénzből való profitszerzéssel és az arisztokratikus fantáziákkal szembeni mély ellenszenvemtől térjünk vissza a támogatáspolitikát működtető logikák tárgyilagosabb elemzéséhez. A nemzetpolitika döntéshozói a sporttámogatásokra és a gazdasági támogatásokra mint valamiféle nagy innovációra tekintenek. És valóban, az utóbbi 5-10 évben megfigyelhető egyfajta szemléletváltás. 

A Csergő Zsuzsával és Kristina Kallas-al közös tanulmányunkban a nemzetpolitika (aminek az összetettségét az angol kinstate policy sokkal jobban visszaadja) két alapvető motivációját különböztettük meg. Az első a virtuális nemzetépítés, ami a magyarországi törekvésekben nagyon erőteljesen megnyilvánult. Olyannyira, hogy a magyar esetet a virtuális nemzetépítés paradigmatikus példájaként tartják számon a nemzetközi szakirodalomban. 

A második ilyen motiváció, ami más esetekben – mondjuk az oroszban – sokkal evidensebb, a geopolitikai és gazdasági befolyásszerzés. A lényeg, hogy úgy tűnik, a magyar nemzetpolitika (vagy kinstate policy) egyre kevésbé sorolható be egyik vagy másik kategóriába. 

Ha elfogadjuk, hogy Magyarország a Fidesz köré szerveződő üzleti-politikai körök és klientúra profitérdekeit kiszolgáló felhalmozó állammá vált, akkor világossá válik, hogy miért csinál „nemzetpolitika” címszó alatt (is) egyre inkább hasonló dolgokat, mint amiket például a Nyugat-Balkánon már korábban is csinált. 

Mármint, hogy a domináns politikai-üzleti körök az úgymond támogatáspolitikán keresztül a magyar államot és 

az erdélyi magyarságot is gazdasági befolyás- és profitszerzésre használják. 

Maga a gazdasági szemléletmód nem teljesen új, hisz, ahogy érintettük, Orbán már 2010-ben is úgy tekintett a „nemzetpolitikára” (ezen belül az állampolgárságra), mint amivel a kisebbségi magyarok a magyar humánerőforrás-gazdálkodás alanyaivá tehetők. 

A nemzetpolitika politikai gazdaságtanában ott történt elmozdulás, hogy a nemzetpolitika és a magyar tőkekihelyezés közötti határ is elmosódott. Ez azt is jelenti, hogy az erdélyi magyarokra osztott szerep is változik. A humánerőforrásra fókuszáló modell ugyanis a zártságban, az etnikai határfenntartásban érdekelt, hogy a magyarok Bukarest helyett Budapesthez kapcsolódjanak, hogy arra gravitáljanak, vagy legalábbis a magyar intézményes téren belül mozogjanak. 

A tőkekihelyezésre fókuszáló modellben az erdélyi magyaroknak, vagy leginkább a magyar eliteknek egyfajta közvetítő szerep jut, ahol a magyar cégek piac és profitszerzését támogathatják Romániában, akár ügyintézőként, akár fogyasztói szegmensként. Nem véletlen, hogy ez ideológiai szinten is megjelenik, például a román nyelvtudás fontosságának a hangsúlyozásában, amit például az MCC-ben nem győznek eleget ismételni. 

A román nyelvtudás fontossága egyébként egy olyan kérdés, amellyel kapcsolatban az erdélyi magyar közösségen belül (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben) konszenzus van. Amikor azonban paradox módon a NER funkcionáriusai kérik ezt számon az erdélyi magyarokon, az nem a gazdasági marginalizáció feletti aggodalmukról szól, hanem arról, hogy immár a magyar tőkekihelyezésnek akarnak közvetítő réteget kinevelni.

A gazdaság mellett a sportot tekintik innovatív területnek, 

aminek Orbán Viktor Magyarország vonatkozásában nagy szerepet szán a nemzetépítésben, vagy a politikai többség megteremtésében. Mára ezzel kapcsolatban is inkább a befolyási övezetszerzés mint a nemzetépítés logikája dominál. Az elképzelés az, hogy a sporttámogatásokon és fociakadémiákon keresztül majd organikusan kiterjesztik a magyar sport merítőterületét egy 20 vagy 30 milliós területre Eszéktől Csíkszeredáig. 

Engem különösebben nem érdekel a versenysport, vagy ha igen, csak azért, mert az aktuális kapitalista működési módok disztópia-szerű karikatúráját látom benne. Az azonban határozottan irritál, hogy „támogatáspolitika” címszó alatt ekkora mennyiségű közpénzt tesznek ebbe a szintén kapitalista működési logikákat követő iparágba.

A gazdaság és a sport mellett az oktatás a harmadik olyan “szoft” terület, ami a támogatáspolitika homlokterében van.  Itt az alapprobléma az, hogy a NER-es döntéshozóknak, de sajnos az erdélyi magyar eliteknek is leginkább az van a fejében, hogy a magyar és a román középosztályok valamifajta versenyben vannak, és a támogatáspolitikának azt kell elősegítenie, hogy 

a magyar középosztály ne maradjon alul a román középosztállyal szemben. 

Bárdi Nándor szokta például mondani, hogy Erdélyben van 10 középiskola, ami „számít”, merthogy ezekből jön a magyar elit. Ez a mondása jól illeszkedik azokhoz az elképzelésekhez, amelyek a támogatáspolitikán keresztül is az elitképzést erősítenék, így például úgymond „oktatási teljesítményhez” kötnék a támogatásokat. 

Ez a nézőpont azonban a társadalmi igazságosság és méltányosság szempontjából nagyon súlyos kérdéseket vet fel. A román oktatási rendszeren belül hihetetlen belső egyenlőtlenségek vannak, mondhatni az egyik legegyenlőtlenebb oktatási rendszer egész Európában, miközben Romániában a közoktatás elviekben ingyenes, mindenki számára hozzáférhető. 

Ha a legutóbbi PISA adatfelvételt megnézzük (aminek volt az erdélyi magyarokra reprezentatív almintája is), azt látjuk, hogy a résztvevő államok közül Románia az, ahol a diákok társadalmi-gazdasági háttere a leginkább meghatározza az iskolai teljesítményt, és ez (még ha egy árnyalattal kisebb mértékben is) de az erdélyi magyarokra is érvényes. 

Ráadásul a magyar nyelvű oktatási rendszerben messze az országos átlag fölötti a lemorzsolódás és korai iskolaelhagyás. Ezeket a problémákat 

a középosztályra fókuszáló szemléletmód teljesen ignorálja

és az egyébként is privilegizált helyzetben lévő, felső középosztálybeli és elit gimnáziumokban tanulókat segíti meg ezeken a támogatásokon, például a célzott épületfelújításokon keresztül is. És erre még ráépítik az MCC-t is, ami hihetetlen mértékben szelektív osztályszempontból. 

Sajnos nem tudok nyilvánosan hozzáférhető adatokat idézni ebben a tekintetben, de tisztában vagyok vele, hogy az MCC programjaiba csak a „megfelelő” hátterű (középosztálybeli, értelmiségi, vállalkozói, politikai kapcsolatokkal rendelkező stb.) gyermekeknek van esélyük bekerülni. 

Vagyis a kő és tégla tényleg egy szimptomatikus dolog. Az is igaz, hogy van egy rakat presztízsberuházás, hogy műemlék- vagy más emblematikus épületeket akarnak megszerezni, amin keresztül a magyarság úgymond újra birtokon belülre kerül Erdélyben. De azt hiszem, hogy ez csak a kisebbik gond. Sokkal nagyobb probléma, hogy a kulcsterületeken a támogatáspolitika milyen elvekre épül, milyen célokat szolgál.

6. Torzulások

Sipos Zoltán: – Nézzük meg azért ezeket a támogatásokat, vagy a virtuális nemzetépítést egy átlagos középosztálybeli erdélyi család szempontjából. Az első dolog, amivel szembesülnek, hogy amikor gyerek születik, akkor babakötvény, azután az oktatási-nevelési támogatás, azután az óvodát, iskolát jó eséllyel a magyar kormány újította fel, vasárnap abba a templomba mennek, amit szintén a magyar kormány újított fel. Hogyha vállalkozást szeretnének, akkor nyilván a Pro Economica támogatásai felé kacsintgatnak. Miféle torzulásokkal jár az, hogy igazából akárhova lép az ember, valamilyen szinten köze lesz a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez?

Kiss Tamás: – Na hát ez az. Az első probléma ugye, hogy az átlagos erdélyi család nem középosztálybeli, nem azokban a terekben él, ahova a támogatások jutnak, hanem mondjuk faluhelyen vagy kisvárosban. A gyermekei jó eséllyel nem azokba az iskolákba járnak, amiket a NER felújított, mert a NER és a református egyház csak azokat az épületeket újította fel, amelyek elit oktatási intézmények és valamilyen szempontból szimbolikus értékük van. 

Az óvodaprogramban persze tényleg vannak jó elemek, de ez is nagyon szelektív. Néhány kivételtől eltekintve (mint például Székelyudvarhely) az egyház és az óvodaprogram más szereplői kínosan kerülték a roma oktatási helyszíneket, de ezen túl is lehetőleg a nagyobb presztízsű helyszínekre koncentráltak. Az első torzulás tehát, hogy a NER támogatásai növelik a meglévő egyenlőtlenségeket, például az oktatási rendszerben, de más intézményes területeken is, mint például a kulturális fogyasztás.

Másodszor, például akármilyen jelentős az óvodaprogram, az óvodahálózatot továbbra is a román állam tartja fenn. Az óvodáknak 90-95 százalékához így kevés köze van a NER-es támogatásoknak, még ha az oktatási-nevelési támogatást valóban meg is kapja a többség. Vagyis a második torzulás szerintem pont ebben a percepcióban van, hogy a NER-es támogatás mindenkinek (magyarországiaknak, erdélyieknek is) többnek tűnik, mint amennyi valójában. 

Mert valójában a közoktatást a román állam tartja fenn, 

és noha vannak egyenlőtlenségek, a magánoktatás még így is csak mintegy 3 százalékot tesz ki a rendszerben. Nehéz ezt pontosan adatolni, de a kisebbségi intézmények működésének szerintem még a 10 százalékát sem fedezik a magyar források, főként ha az önkormányzatok által erre fordított összegeket is beszámoljuk. Ezek a román költségvetési források, amik román állampolgárként rendelkezésünkre állnak, azonban leértékelődnek, és felértékelődnek, nagy szimbolikus súlyt kapnak azok a támogatások, amelyek Magyarországról érkeznek. 

A harmadik torzulás, hogy fokozzák az erdélyi intézményes szerkezetekben már amúgy is meglévő autoriter tendenciákat. Ha most a rendszert jellemző politikai gazdaságtani jellegzetességektől elvonatkoztatunk és pusztán a politikai mezőre koncentrálunk, az Orbán-rezsimet plebiszciter vezérdemokráciaként, illiberális demokráciaként (ami leginkább a rendszert működtetők önértelmezésében jelenik meg), vagy kívülről korlátozott hibrid rezsimként értelmezhetjük. 

Ezek a fogalmak mind arra utalnak, Magyarország nagymértékben eltér a liberális demokráciákat jellemző intézményes kerettől, leginkább abban, hogy az egyre inkább monopolhelyzetbe kerülő pártpolitika sorra gyarmatosította a különböző, korábban nem politikai szférákat: az igazságszolgáltatást, a közmédiát, a kulturális, illetve a tudományos mezőt. 

Ez a logika a támogatásokkal együtt Erdélybe is átszivárgott, ami – ahogy azt érintettük – a Markó-érához viszonyítva mára egy jelentős eltolódást okozott, a különböző elit és értelmiségi csoportokat a korábbinál jobban kiszolgáltatva nemcsak a Fidesznek, hanem az RMDSZ-nek is. 

Persze rögtön hozzá kell tennünk, hogy az autoritarizmusnak (vagy illiberalizmusnak) ez az iránya a korábban már meglévő „autochton” (hamisítatlanul erdélyi) autoriter tendenciákra tevődött rá. 

Ezt nevezhetjük etnikai autoritarizmusnak, 

ami alapvetően az etnikai határfenntartással függ össze és olyan tekintélyelvű működési módokat termel újra az intézményeinken belül, amelyek nem a NER-ből erednek.

A negyedik dolog, hogy a klienteláris és politikai patronázs-logika a korábbinál is elterjedtebbé válik. Ez persze Románia vonatkozásában is nagyon erős, az ország sok szempontból maga is patronázs-demokráciaként jellemezhető. 

Mindezzel együtt az a leplezetlen és egyközpontú politikai klientelizmus, ami ma Magyarországot és ezen keresztül az erdélyi magyar intézményrendszert jellemzi, az Európai Unión belül példa nélküli, az ezzel való analógiákat pedig leginkább a posztszovjet térség monopiramidális rendszereiben kereshetjük.

Magam nem vagyok sem a meritokratikus ideológiának, sem az antikorrupciós kampányoknak kritikátlan híve, de a jelenlegi elosztási rendszernél sokkal jobb lenne 

egy standardizált, elszámoltatható pontozási rendszer, 

még ha ennek kialakításakor (leginkább a közpolitikai prioritások meghatározásakor) nagyon oda is kell figyelni, hogy ne a társadalmi privilégiumokat termeljük újra.

Végül az ötödik dolog a kisebbségi intézmények funkcióira és az etnikai határfenntartásban betöltött szerepére vonatkozik. A már említett, Csergő Zsuzsa által vezetett kutatásban két funkciót és két intézménytípust különítettünk el: ezek a belső szolidaritás (és egyben a többséggel szembeni határ) termelése (bonding) és a többség irányába történő kötések, hidak megteremtése (bridging). 

Az erdélyi magyar intézmények 99 százaléka belső szolidaritást és egyben etnikai határt termel, miközben az intézményes hidak szinte teljes mértékben hiányoznak. Akad egy-egy többnyelvű színház, irodalmi projektek, néhány balos rendezvény, interetnikus táborok és kerekasztalok, de ezek csepp a tengerben. 

A magyar nemzetpolitikában a híd mint kifejezés és metafora is kiveri a biztosítékot, mert a szlovákiai magyarok multietnikus pártjára, a Most-Hídra utal. Amit mi értünk alatta (és valójában a Most-Híd is ezt célozta), hogy olyan intézményes terek jöjjenek létre, amelyek a többséggel való párbeszédnek a terepét adják, mégpedig úgy, hogy ezeken belül a többség és a kisebbség egyenlő(bb) félként tud részt venni. 

Így a szereplők meg tudják fogalmazni, ki tudják alkudozni, hogy hogyan kellene kinézzen ez a viszonyrendszer a teljes társadalomban. Az intézményes hidaknak abban is szerepük van, hogy a kisebbség ne marginalizálódjon, vagy, ahogy ez a vajdasági magyar köznyelvben szerepel, 

ne kerüljön intézményes gettóhelyzetbe.

Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom programjának fontos eleme az intézményes hídépítés, de természetesen nem csak nálunk van meg ez a felismerés. Mindenesetre a híd típusú intézményeket, vagy a román-magyar párbeszéd tervezett újraindítását egyáltalán nem támogatja a nemzetpolitika. 

Persze az erdélyi magyar politikai osztály még a NER-nél is nagyobb mértékben ellenérdekelt. Ez utóbbi ugyanis, ahogy már érintettük, részben tőkehihelyezésre törekszik, amihez kellenének a hidak. Az RMDSZ felső vezetése viszont maga is egy nagyon fontos híd a többség irányába, mondhatni az egyetlen, hatalmi és strukturális értelemben jelentős híd. 

Mint ilyen, nagy sikerrel alkudozik a román szereplőkkel, politikai pártokkal. Ők maguk jól be is vannak integrálva a román politikai mezőbe, miközben egy sor társadalmi területen a gettószerű működés a jellemző. 

Az RMDSZ monopolhelyzete egészen addig tart, 

amíg nem jönnek létre a kisebb, közvetlen hidak, megteremtve a románok és magyarok közötti horizontális párbeszéd lehetőségét, ami így kikerüli a pártpolitikát. Oktatási szereplők oktatási szereplőkkel, tudományos vagy kulturális szereplők egymással, és így tovább. 

A lényeg, hogy itt az RMDSZ az, ami ebben a leginkább ellenérdekelt. A magyar kormány esetében ambivalens a helyzet. Szüksége lehet közvetítő rétegre, de abban is érdekelt, hogy az erdélyi magyarok nagy tömegei mégis a Budapest központú humánerőforrás-menedzsment rendszerébe integrálódjanak, hogy ebben a magyar hálózatban mozogjanak, még akkor is, ha nem költöznek feltétlenül Budapestre. 

7. Következmények, várható fejlemények

Sipos Zoltán: – Mi történik akkor, ha ezek a támogatások elapadnak? Márpedig azt látjuk, talán 2020-ban volt az utolsó csúcsa ezeknek a támogatásoknak, azóta a trend csökkenő, és van esély arra, hogy ha Magyarországon kormányváltás történik, akkor ezek vagy megszűnnek, vagy pedig számottevően csökkennek. Milyen hatással lehet ez az erdélyi magyar intézményrendszerre?

Kiss Tamás: – Azt kell megnézni, hogy mi volt 2010 előtt. Ahogy azt vázoltuk, alapvetően egy klientelisztikus típusú integrációról beszélhetünk, legalábbis a politikai osztály tekintetében. Politikusaink nem csak a NER-be, hanem a román politikai mezőbe is klienteláris alapon integrálódnak és ide kapcsolják be a szélesebb kisebbségi intézményrendszert is. 

Ahogy láttuk, a magyarországi támogatások volumene a 2014-gyel kezdődő kormányzati ciklusban növekedett meg. Ez Romániában turbulens politikai periódus volt. Klaus Iohannis elnökké választását követően, egészen 2017-ig volt ugyanis a korrupcióellenes kampány csúcsa, ami – tegyük hozzá – messze túlment a jogállami kereteken és egy nagyon káros antikorrupciós populizmusba fordult. 

Ennek hatására lecsökkent a Bukarest irányából megmozgatható pénz, mégpedig annak az összefüggésében, hogy az antikorrupciós harc nem pusztán a korrupciót, hanem a politikai partikularizmus számos más formáját kriminalizálta, amin keresztül az erdélyi magyar politikai osztály a román politikai mezőbe integrálódott.

Sipos Zoltán: – Tehát lényegében ez arról szólt, hogy nem mindig konkrétan korrupcióról volt szó, hanem egyszerűen az az informális mód, ahogyan kijárták a helyi szinten szükséges dolgoknak a kivitelezését – egy hidat, egy útépítést stb. – hirtelen korrupciónak minősült.

Kiss Tamás: – Igen. Ráadásul a különböző döntések vagy akár jogszabályok végrehajtásának is kialakult az informalitásra és politikai alkura alapuló módja. Gondoljunk például a visszaszolgáltatások kérdésére. Elvileg volt egy jogi döntés és létezett egy közpolitikai irány, ami alapján a visszaszolgáltatások nagy volumenben elindultak. 

Egyes visszaszolgáltatási ügyeket azonban utólagosan kriminalizáltak. A Székely Mikó Kollégium épületének a visszaszolgáltatása az egyik ilyen emblematikus példa, ahol Markó Attilát érte korrupciós vád, miközben ő egy politikai szereplő volt a visszaszolgáltatási folyamatban. 

Általánosan az látszott, hogy az RMDSZ nem tudja már a korábban természetesnek tűnő alkufolyamatokban szereplő politikusait megvédeni. Ez pedig gyakorlatilag lebénította a rendszert, nagyon nagy mértékben csökkentve az RMDSZ erőforrás-allokációs képességét. 

A NER gyakorlatilag ebbe az űrbe lépett be. 

Egészen eddig a pontig a magyarországi erőforrások marginálisak voltak az erdélyi magyar politikai osztály számára. Most az feltételezhető, hogy ha újra megtörténik a váltás – és ez bizonyos értelemben szerintem már megtörtént –, akkor a klienteláris kapcsolódások újra irányt váltanak. Budapest veszít a jelentőségéből. 

Az RMDSZ számára azonban ott marad Bukarest, a jelen állás szerint intakt módon, úgy, hogy ebben a tekintetben nincs is semmilyen vetélytársa. Még egyszer, ez a változás már zajlik. Ha megnézzük például a parajdi sóbányával kapcsolatos hírek médiareprezentációját, látszik, hogy hogyan csapódott le Nicușor Dan államelnök látogatása. A magyarországi politikusok ez alkalommal vizet nem vihettek a román elnöknek.

Amúgy rendszeresen járok Székelyföldre interjúzni, beszélek intézményes és önkormányzati szereplőkkel, vagy fejlesztési politikában érdekelt emberekkel. Számukra elég egyértelmű, hogy Bukarest legalább annyira fontos, mint Budapest. 

A magyarországi források Kolozsvárról jelentősebbnek látszanak, mint a magyar tömbterületekről, ami annak is köszönhető, hogy ott sokkal kevésbé érezhetők a támogatáspolitika hatásai. 

Másrészt Székelyföldön a magyar elitek egy sor közintézményt birtokolnak és területi alapon tudnak különböző romániai forrásokra pályázni. Így a kolozsváriak sokkal inkább „ráfüggtek” a magyarországi pénzekre, miközben ennek a kérdésnek a jelentősége sokkal kisebb a Székelyföld vagy a Partium szempontjából. 

A fő vesztes a Kolozsvár központú intézményes struktúrát működtető és a NER-rel is összefonódott politikai és értelmiségi elit lesz. 

Paradox, hogy az értelmiség önmagát sokszor a románokkal való kommunikáció úttörőjének tartja. Közben azonban az ő intézményei fogják leginkább megsínyleni a NER kimúlását, nem pedig a Székelyföld, nem az erdélyi magyarok általában véve, de még csak nem is az RMDSZ. 

Az erdélyi magyar értelmiség és különösen a kolozsvári értelmiség intézményeinek a gerince roppanhat meg ettől. Számukra valóban nehéz lesz a váltás, de ezt ne vetítsük ki az erdélyi magyar társadalom egészére, mert a székelyföldi falusi vagy vidéki önkormányzatok sokkal jobban fogják ezt lemenedzselni, mint a kolozsvári elitek.

Borítókép forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala

The post Ilyenné préseltek minket a magyar kormány forintmilliárdjai appeared first on Átlátszó Erdély.