Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

Annak ellenére, hogy a Colectiv klub Bukarestben működött, ott történt 2015. október 30-án a tragédiába forduló tűzeset, bukaresti kórházak kezdték ellátni a sérülteket, és ott dolgozik az az újságírócsapat is, amely felderítette, hogy a kórházi fertőtlenítők felhígítása hogyan többszörözte meg a kezdeti tragédiát, az erről szóló dokumentumfilmet itthon mégis először a kolozsvári közönség láthatta február 18-án. Megnéztük, és nem bántuk meg: a colectiv (IMDb adatlap itt) filmként is nagyon jó.

A rendező és a főszereplők a stáb néhány tagjával együtt legalább egy hétig utaznak a filmmel az országban, Bukarest a végállomás lesz. Több erdélyi városban is a közönség elé állnak, mielőtt a film bekerül a mozik rendes programjába. Igen, magyar többségű városokban is. Arra biztatunk téged, hogy nézd meg a filmet, és bátran kérdezz a szereplőktől és a filmesektől.

Az országos trauma után négy évvel, megszámlálhatatlan kormányváltás és méltányosnak tűnő, elsőfokú ítélet után miért érdekeljen még a Colectiv-tragédia?

Sipos Zoltán: Mert a colectiv nem klasszikus dokumentumfilm, sokkal inkább látlelet egy egész generáció közös tapasztalatáról. Arról a tapasztalatról, hogy az állam intézményei tulajdonképpen díszletek, nem képesek ellátni feladataikat, ilyen értelemben Románia egy failed state (noha életminőségben távol állunk Líbiától vagy Szudántól). Emiatt az általános és közös tapasztalat miatt a film napokig a hatása alatt tart.

Mert kisebb csoda, hogy a Colectiv-tragédia, a Hexi Pharma-botrány és a kórházi fertőzések egymásba fonódó történetei közepette megszülethetett egy ennyire őszinte film, mely kendőzetlenül megmutatja az egészségügyi rendszer korrupcióját, a nagypolitika, titkosszolgálatok és az üzleti élet kapcsolatát.

Mert leszámol az illúziókkal:

pontos képet ad arról, mire vállalkozik az, aki meg szeretné változtatni a rendszert. Azt a rendszert, amely hatalmas mocsárként úgy nyel el minden beavatkozási kísérletet, hogy mindent saját képére formál, miközben önmaga semmit nem változik.

Ez az a rendszer, mely külső szem számára kifürkészhetetlen működésével, számtalan kiskapujával, arc és felelősség nélküli masszaként önálló életre kel.

A rendszer, mely létének alapja és értelme – az, hogy jó minőségű állami egészségügyi szolgáltatásokat nyújtson az adófizetőknek – teljesen mellékessé vált, valójában egyedüli funkciója az, hogy minél több szereplőnek hasznot hajtson.

Mert a film attól a beszélgetésektől válik számomra izgalmassá, melyeken a frissen kinevezett egészségügyi miniszter, Vlad Voiculescu és maroknyi technokrata csapata a merev jogszabályokból, megcsontosodott hatalmi viszonyokból és a rendszeren belüli egyéni túlélési stratégiákból álló gordiuszi csomót próbálja valahogy átvágni.

Mert megmutatja, hogy ebben az diszfunkcionális rendszerben is vannak emberek, akik hajlandók mindent kockára tenni azért, hogy kimondhassák az igazságot.

Méghozzá úgy, hogy vajmi kevés reményük lehet arra, hogy kiállásuk nyomán bármi is változni fog. Ez a film a kétségbeesett üvöltés elégtétele, akkor, amikor már semmi remény nincsen.

Nem szenvedéspornó

Szabó Tünde: Az elején lefut körülbelül egy perc abból a felvételből, amelyet a Goodbye To Gravity koncertjének a tűzben szintén megsérült operatőre rögzített (és amelyet ő hónapokkal a tragédia után se bírt megnézni). Ez az egy perc rendesen odaszegez a moziszékbe, hogy utána minden idegszálunkkal figyeljünk.

A fokozott figyelemre szükség van az elharapott szavak, be nem fejezett mondatok és több olyan telefonbeszélgetés miatt, amely nem anyanyelvi beszélő számára elsőre nehezen érthető. (Az HBO-n biztosan be lehet majd kapcsolni valamilyen feliratot hozzá.)

A fizikai szenvedést a filmben sokáig némán megjelenő Teddy Ursuleanu alakja képviseli egyszerre primér és nagyon szimbolikus módon. Nem azt követhetjük nyomon, hogyan regenerálódik a súlyosan sérült teste, hanem hogy a művészet eszközeivel mihez tud kezdeni a saját és a kollektív traumával.

Mert remek újságírófilm. Talán az első igazán jó hazai. Nem a Colectiv-tragédiát kiváltó technikai okokat, korrupt közigazgatási szálakat szedi szét, amelyek a tűzeset után napokkal, hetekkel nyilvánvalókká váltak. Oknyomozó újságírók nyomába szegődik, mert arra a kérdésre koncentrál, hogyan halhatott meg több ember a kórházakban (37), mint a tűzesetben (27).

[wp_ad_camp_1]

Cătălin Tolontan, Mirela Neag és Răzvan Luțac az akkori legnagyobb sportújság szerkesztőségében dolgozott, cikkeiket szinte naponta fordítottam hírré akkoriban a Főtér.ro számára. Múltja, konkrét eredményeik és cikkeik hiperbolikus bevezetői miatt

Tolontant önhitt félistennek képzeltem.

Ehhez képest a colectiv filmben mindhárman józan, lelkiismeretes és kitartó emberekként jelennek meg, akik a vetítések után bárkivel szóba állnak. Maga a film pedig jó adag motivációs löket minden újságíró számára.

Mert colectiv. Ne privește pe toți – Mindannyiunkat érint, állítja az alcím. A vetítés után többször olvastam, hogy ez a tragédia mindannyiunkat érintett, de nem feltétlenül tartom igaznak ezt az állítást. Pár száz főre tehető, legfeljebb ezerre, akinek az életét személyesen is befolyásolta a tűzeset és annak következményei. Legfeljebb 40 ezren mentek ki országszerte tüntetni utána pár nappal. Milliók azonnal elhatárolódtak, (fő)papokkal az élen. Egy évre rá 46 százalékkal nyert választást a korrupció szinonimájának tekintett PSD.

Azért jó cím mégis a melléknevesített colectiv, mert a film – legalábbis számomra – arról szól, hogyan cselekedhetünk hatékonyan olyan, politikai és titkosszolgálati érdekekkel átszőtt helyzetben, amelyről Mirela Neag a film közepén azt mondja, annyira abszurd, hogy az olvasók nem fogják elhinni: kollektíven.

Semmi személyeset nem tudunk meg az újságírókról, csak hogy csapatban dolgoznak: egyszerre egy kisebb, oknyomozóban, egy nagyobb szerkesztőségben és egy egyre szolidárisabb szakmai közegben. Az áldozatok hozzátartozóinak a gyásza személyes, de fellépésük közös.

A gyilkos eltusolással működő rendszerrel nem egyetlen hős, a miniszter Vlad Voiculescu veszi fel a harcot, hanem a minisztériumba igazolt, harmincfős csapata.

A kollektív fellépéshez, kollektív munkához alapvetően bizalom kell. Ez a bizalom szinte sokkol, amikor a néző tudatosítja, nem újraforgatott jelenetet lát, hanem az újságírók kamerás és mikrofonos emberek társaságában beszélnek a szigorúan bizalmas forrásaikkal.

Ezek a forrásszemélyek nemcsak az újságírókban kell, hogy megbízzanak, hanem az extra stábban is, amikor munkahelyük legféltettebb információit osztják meg. A következő jelenetben pedig ott ülünk a stábbal együtt a miniszter legbelső kabinetülésén, és évekkel később ugyan, de irdatlanul nehéz döntések meghozásának vagyunk a közvetlen tanúi.

Katarzist, megkönnyebbülést a film nem ad. De mankókat igen. Nézzétek meg.

Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép

The post Miért nézd meg a <em>colectiv</em> filmet? appeared first on Átlátszó Erdély.